Ki ne akart volna már – legalább gyerekként – nagyobb, szebb, erősebb vagy bátrabb lenni? Kitűnni társai közül, valaki másra, egy általa csodált lényre hasonlítani. Számos mesében találkozhatunk ezzel a vággyal, amely hol beteljesül, hol pedig gúny és megvetés tárgyát képezi. Eric Carle kaméleonja bár tudja változtatni a színét, mégis kicsinek, csúfnak és gyengének érzi magát, miután egy állatkertbe tévedve rádöbben, milyen csodálatos állatok léteznek. Egyszerre szeretne hasonlítani a flamingóra, a halra, a szarvasra, a teknősre, az elefántra, mind-mind a többi állatra, és csodák csodájára teljesül a kívánsága. Sorra szárnya, uszonya, szarva, páncélja, ormánya nő, míg végül mindenre hasonlít már, csak önmagára nem. Inkább egy kelekótya lény, ami az angol eredetiben egyszerre jelent összekevertet és megzavarodottat. De még így, új alakjában sem boldog, mígnem utolsó kívánságként azt kéri, bárcsak újra kaméleon lehetne. És többé már nem érzi unalmasnak és szürkének az életét, egyszerűen csak boldog, hogy újra önmaga lehet.