Ma megismertem a világ legeslegszebb lovát! Lópacit. Palibácsi, az istállómester azt mondta, hogy Rárónak hívják, de én inkább Lópacinak neveztem el. Mert amikor megálltam előtte, olyan vicces képet vágott! Egyáltalán nem Rárósat. Kikerekítette a szemét, fújtatott az orrával, rágott a fogával, kapart a lábával. Még a földre is lefeküdt, hogy a szalmában meghemperegjen. Csak azért, hogy megnevettessen! Amúgy nekem is van rendes nevem, Csenge, de mégis mindenki Csutinak hív a copfjaim miatt! Lópaci a legcukibb lovacska, akit életemben láttam. Van az istállóban sok más ló is, de én őt választottam. Pali bácsi,az istállómester is őt ajánlotta, azt mondta, itt az istállóban Lópaci a legnyugodtabb ló. Szeptemberig minden nap Lópacin fogok majd lovagolni,mert anyuval a nagymamámnál nyaralunk egész nyáron. Apu is itt nyaral, de csak a hétvégéken, mert hétfőtől péntekig a városban dolgozik. Én pedig hétfőtől péntekig a lovardába fogok dolgozni, segítek Pali bácsinak mindenben, amiben csak kell. Lópacival akkor barátkoztunk össze, amikor Pali bácsi kettesben hagyott minket. – Nekem most dolgom van, ki kell vinnem a többi lovat a karámba – mondta. – De te maradj nyugodtan! Beszélj hozzá, hogy megismerje a hangodat! Így aztán maradtam. Töviről hegyire elmeséltem Lópacinak mindent. Azt, hogy már majdnem hétéves vagyok, és a szép bizonyítványom mellé még könyvet is kaptam az igazgató bácsitól. Meg hogy Kincső a legjobb barátom, amúgy ô volt a padtársam is, csak a tanító néni elültette mellőlem, mert annyit beszélt, hogy nem hagyott figyelni. És hogy utálom a Bendit, mert folyton piszkálódik. Egész órán húzogatja a hajam, és egyszer még azt is mondta rám, hogy okostojás vagyok. Csakis azért, mert egyedül én jelentkeztem, amikor a tanító néni megkérdezte, hogy ki szeretne plusz piros csillagért bent maradni szünetben elmagyarázni Bendinek a tízes átlépést. Azt is elmeséltem Lópacinak, hogy járok művészi tornára meg furulyára, és hogy volt is már fellépésem mind a kettőből. Mondjuk nem sikerült túl jól, mert épp meg voltam fázva, úgyhogy hiába fújtam, fújtam, alig jöttek ki rajta a hangok. Aztán közelebb hajoltam hozzá, hogy senki meg ne hallja: – Képzeld, én még sosem ültem ilyen nagy lovon, mint te vagy. Csak egyszer pónin a Balatonon, de a póni is nagyon cuki volt, Szandinak hívták. Na, megint jött egy új gyerek! Egek ura! Kezdődhet az egész elölről. „Ez a füle, ez a farka, ez a sörénye, ezek itt a lábai. De vigyázz, ne állj a háta mögé, mert rúg! Jaj, nem azért, mert mérges. Dehogy mérges! Ez a ló a világ legszelídebb lovacskája! Csak tudod, a lovak félős állatok, bármitől megijedhetnek,és ha megijednek, rúgnak. Ezért nem szabad a hátuk mögé állni.” Félős állatok. Persze! Mondjuk más lovak félősek is, de nem én! Én, kérem, iskolázott ló vagyok, a javából. Ami azt jelenti, nem tojok be mindenféle csip-csup dologtól. Amikor Pali bá behozta az istállóba az új gyereket, próbáltam jó randa képet vágni, hátha nem én tetszem meg neki. De minden hiába, mégis engem választott. Miért mindig engem választanak? Hát nincs ezen a földön rajtam kívül másik négylábú? Ráadásul be sem áll a szája! És ami mindennek a teteje, elnevezett Lópacinak. Most ló vagy paci? Milyen név már ez! Ja, meg hogy ült már ő lovon, ami pont olyan cuki volt, mint én. Egy pónin! Hát hogyan lehet engem összehasonlítani egy pónival? Hogyan?   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ