Shakespeare és a fekete álarcos A sikátor teljesen üres volt. Leon attól tartott, hogy elvesztették a betörő nyomát. Túl sok időbe került megszabadulniuk a két harcias asszonyságtól. De a barátok nem adták fel, és továbbrohantak, amíg egy kereszteződéshez nem értek. Leon szélsebesen körbepillantott. Ott! A derengő holdfényben egy kövérkés alak komótosan lépkedett. – Ott van! – súgta Leon. A barátok egyre jobban megközelítették a férfit. Az szerencsére nem vette észre őket, és nyugodtan lépkedett tovább. Bizonyára azt hitte, sikerült leráznia a követőit. Leon azon gondolkodott, mit tehetnének. Próbálják meg elállni az útját, és elvenni tőle a zsákmányt, bármi legyen is az? A fiú bizonytalan volt, és lassított egy kicsit. Milyen nagy kár, hogy nincs a közelben egy lélek sem, aki segíthetne nekik! Leon mindkét irányban körülnézett. Az utcácska, melyen haladtak, nyílegyenes volt, a két oldalán álló egyszerű kis házak ablakában csak néhol pislákolt egy kis fény. Mi lenne, ha bekopogtatnának valahová, hogy segítséget kérjenek? Bizonyára csak az idejüket vesztegetnék a magyarázkodással. S közben a tettes akár végképp el is tűnhet. Leon ismét előrenézett, és ekkor észrevette, hogy körülbelül ötvenméternyire előttük egy magas, sovány alak álldogál az utcán. A betörő üdvözlésre emelte a kezét. Az ácsorgó alak némán viszonozta az üdvözletet. Leon ebből arra következtetett, hogy a két férfi előre megbeszélte ezt a találkozót. A fiú intett a barátainak, és gyorsan mind elbújtak az utca szélén álló néhány hordó mögé. Leon kikukucskált a fedezékből, és látta, hogy a kövér tolvaj előveszi a hóna alól az ellopott holmit. Vajon mi lehet az? A betörő ekkor erőteljes mozdulatokkal nekilátott, hogy zsákmányát darabokra tépje, és szétszórja az utcán. Leonnak szörnyű gyanúja támadt: csak nem Shakespeare egyik kézirata az? – Ne! Azonnal hagyd abba! – kiáltotta a fiú.