Sokszor hangzik el a bűvös mondat: a mai gyerekeknek már nem készülnek olyan szép mesék, mint régebben. Ma már mindennek akciódúsnak, pörgősnek kell lennie, hogy fenntartsa a gyerek figyelmét, a mesék egyre vadabbak, minek okán a gyerekek is egyre vadabbak lesznek, az agresszió kiskoruktól beléjük ég, és azt onnan senki fia nem irtja ki. A régi meséket pedig ideje kukába dobni, vagy néha nosztalgiával újraolvasni őket. "Nem könnyű a kibékülés, összeveszni sokkal egyszerűbb." Szerintem ez nem így van! A dolog nem ennyire fehér vagy fekete. Tény, hogy egyes mesekészítők feszegetik a befogadhatóság határát, viszont a szülőn múlik, hogy adott mese eljut-e csemetéjéhez. Azzal pedig pláne nem értek egyet, hogy a régi mesék elavultak lennének. Talán manapság nem okoz gondot egy új helyen beilleszkedni? Talán mindenki hipp-hopp talál új barátokat? Talán a gyerekek már nem játszanak egymással? Talán nincsenek kérdéseik? Talán nem rosszalkodnak? Talán nem imádnivalóak? Talán nem kell őket terelgetni, tanítani és foglalkozni velük? Egyszóval: nincsenek olyan örök érvényű tényezők, melyek az aktuális berendezkedéstől függetlenül mindig előfordulnak? "Ezt a lakótelepet úgy is hívják, hogy Nyolc ház; amikor ideköltöztek, Kavics rögtön utánaszámolt, hogy stimmel-e." Nagy Katalin: A világ legrosszabb gyereke meséje 1973-ban került a boltokba. Személyes különlegessége ennek, hogy a szüleim a könyv megjelenésekor már majdnem annyi idősek voltak, mint a mese főhőse, Kavics. Ami azt illeti, kiskoromban szerettem, ha olyan meséket (is) olvastak/mondtak nekem a szüleim, amit még nekik meséltek régebben. A világ legrosszabb gyereke történetét emlékeim szerint, nem ismertem ugyan, de kíváncsi voltam, hogy hat rám most ez a könyv. A történet visszarepít a szocialista Magyarország évtizedeibe, a (ma már) történelmi környezet, az üttörők, a (frissen épült) lakótelep olyan világot idézett fel bennem, amelyben tulajdonképpen nem is éltem (lakótelepen meg amúgy sem). Kavics és családja a történet kezdetén, a nyári szünet beköszöntével költözik a lakótelepre, a kisfiú - aki nyár végén új iskolában kezdi a harmadik osztályt - kezdetben nagyon nem találja a helyét. Nincsenek barátai, helyzetét pedig a legkevésbé sem segíti, hogy Nénike nem engedi őt le az udvarra játszani a többiekkel, sőt, a világ legrosszabb gyerekének nevezi őt.   "- Apu, mondok valamit. - No végre! - Tudod apu...én szoktam gondolkodni. - Na ne mondd! És mikor? - Hétfőn. Mindig hétfőn. Mert akkor te mindig úton vagy, anyu meg nem beszélget lefekvéskor. Akkor én gondolkodok mindig. - Miről gondolkodsz? - Hát...hogy miért is nem barátkoznak velem a gyerekek? - És kigondoltál már valamit? - Már sok mindent, csak aztán elfelejtem. Mert elalszom közben, reggel meg iskola..."     A mesében figyelemmel kísérhetjük Kavicsot a beilleszkedés és barátkeresés rögös útján. Mindeközben ne feledkezzünk el a felnőttekről sem, akik elengedhetetlen támaszai (kellene, hogy legyenek) Kavics (és minden gyerek) boldogságának. A világ legrosszabb gyerekéről persze kiderül, hogy közel sem az, csupán egy elveszett kisfiú, aki barátokra vágyik, és mindent megtesz azért, hogy szerezzen is. Pont úgy, ahogy manapság is oly sokan.   Épp ezért nem elavult, vagy idejétmúlt történet ez. Sőt, azzal, hogy ma már kevésbé ismert fogalmak - mint az úttörő vagy a rézmozsár - is előbukkannak benne (melyekre akár rá is kereshetünk a könyv végén), akaratlanul is többet adhat a gyermek olvasónak. Egy valós világot ismerhet meg, barangolhat picit a nem túl távoli történelemben, a könyv ezáltal lehetőséget kínál arra, hogy gyermek-szülő-nagyszülő egy igazán érdekesnek ígérkező beszélgetést folytasson arról, milyen (volt) gyereknek lenni.   Forrás: Szembetűnő blog