1. A titkos doboz – Gírlek, gírlek, gírlek! – könyörgött az óriáslány. Ez óriásnyelven annyit tesz, hogy kérlek szépen. Behemanka az ágyán ült, és egy könyvet nyújtott az anyukája felé. – Gírlek, gírlek, gírlek, Momla! – rimánkodott. Momla, azaz Behemanka anyukája felsóhajtott. Rá se kellett néznie a könyvre, máris tudta, hogy a borítón egy falevélen álló, aprócska ember képe díszeleg. Mikor nő már ki kilencéves, amúgy tökéletesen olvasó lánya ezekből a dedós mesékből az igli engerekről?     Mindenki tudja, hogy igli engerek valójában nincsenek. És ez így is van rendjén, mert a róluk szóló mesék mindig gonosz kis lényeknek írják le őket. Behemanka bátyja ennyi idős korában már rég nem hitt bennük. Behemanka anyukája levett egy másik könyvet a polcról. Azon egy normális, iskolai egyenruhában rohangáló óriásgyerek képe volt. De Behemanka olyan csalódott képet vágott, hogy Momla megadta magát. Megint felolvasta a nevetséges kis mesét az igli engerről, aki felmászott a böngig bongó puszulyon. Nagyon is gonosz igli enger volt: ellopott egy tyúkot, egy hárfát meg rengeteg pénzt. A szegény kirabolt óriás utána eredt, de nem volt elég gyors: félúton járt a puszulyon, amikor az igli enger lent elvágta a növény törzsét, az óriás lezuhant, és halálra zúzta magát. Rémes mese, gondolta Momla. Az pedig különösen rémes, hogy a gonosz szörnyecske megúszta a büntetést a gaztettéért. De úgy tűnt, Behemankát ez nem zavarja. Ha egyáltalán, akkor inkább az igli engereknek drukkolt, és mikor az anyukája végzett a mesével, még egyszer meg akarta hallgatni. –Vikó-vikó! – kiabálta. Momla erre már nem volt hajlandó. Behemankának be kellett érnie azzal, hogy az igli engerekről kérdezgette az anyukáját. Tényleg nagyon-nagyon iglik? Vajon a térdéig érnek, vagy olyan kicsik, mint a kisujja? Igli házaik vannak, igli állataik, ágyuk, bögréjük és kanaluk? És mit esznek, mármint a puszulyon kívül? Mert puszulyt biztosan esznek, hiszen felmásztak a puszulynyikon. De Momla nem tudta a választ. Azt mondta, nem esznek puszulyt, és nem másznak fel a nyikon. Hogy is tehetnék, ha egyszer nem léteznek? Jóéjt puszit adott a lányának, és leoltotta a kislámpát. Amint Momla léptei elhaltak, Behemanka rögtön megint felkapcsolta a lámpát. Kimászott az ágyból, és átvágott a szobán – kicsit kacskaringózva, mert a gyűjteményei ellepték a padlót. Egy doboz érme, egy zsák kagyló, egy kosár toboz, egy kazalnyi gomb, kisebb dombnyi tojásdoboz, valamint egy hegynyi párna. De Behemanka egyikkel sem akart játszani. Megkerülte mindet, és belekotort egy nagy ládába. Vajon itt van még? Igen! Behemanka kivett egy régi dobozt a ládából. Különböző formájú festett fadarabokból készült. Az óriáslány megrázta, és elmosolyodott, mikor meghallotta a kellemes, tompa csörgést. Megfordította a dobozt, megtalálta a különleges formát, amit keresett. Egy vörös rombuszt. Erősen megnyomta a hüvelykujjával, mire a doboz titkos rekesze felpattant. Behemanka még szélesebben mosolygott, és letette a dobozt a földre. Guggolva kimert belőle egy maroknyi csodálatos, ráncos, kacskaringós mintás valamit. – Puszuly! – mormogta, miközben egyik markából a másikba töltögette a szemeket. Hirtelen elképesztő ötlete támadt! – Böngig bongó puszuly? – mondta ki hangosan.