Írta: Békés Pál Illusztrálta: Rényi Krisztina Kiadó: Móra Könyvkiadó, 2014 Oldalszám: 117   A világ már nem olyan, mint régen. Nincs béke, nincs nyugalom, mert megjelentek mindenféle rémséges rémek, és rettegésben tartják a Kiserdő-lakókat. Köztük is kiváltképp egyet - a Félőlényt -, aki félelmében odújába, mesekönyvei közé zárkózik, azt gondolván, így talán megúszhatja a réminváziót. De persze nem úszhatja meg.   Annál is kevésbé, mert e rémek éppen benne látják legfőbb ellenségüket. No nem a félelmei, hanem a könyvei miatt, amelyekben mindig minden rémet legyőznek. És amíg ezek a mesék léteznek, s csak egyetlen lény is van, aki hisz igazukban, addig a rémek nem érezhetik magukat biztonságban.

 

 

"Az én könyvtáram?   A Félőlény nem tudott hová lenni az ámulattól. - Mi közük az én könyvtáramhoz? - A te történeteid, ugye, arról szólnak, hogy a szörnyeket legyőzik. No már most. Ők egyenesen utálják az efféle történeteket. Érthető, nem? És amíg te teázás közben naponta elmondtál egy-egy ilyen mesét, regét, mendét vagy mondát, eszükbe sem jutott közelíteni. Ám te bezárkóztál, és ők felbátorodtak; előrenyomultak. Ráadásul jó ideje már nem is olvasol. Magad mondtad. És a történetek hatása lassanként elhalványult, elpárolgott. A félelmed miatt. Egyszóval - fejezte be Csatang - a támadás küszöbön áll. Ezért jöttem. Hogy figyelmeztesselek benneteket."   Retteg a tölgyfa mélyén élő, tudós Félőlény is, akinek zegzugos odúja mennyezetig van rakva könyvvel. Ezért lesz azután a Félőlény szálka a szörnyek szemében, akik teljes erejükkel ellene fordulnak. A rémek ravasz trükkel kicsalják odújából a mesetulajdonost, hogy egy még ravaszabb trükkel végleg megszabaduljanak tőle és könyveitől, hiszen minden könyv minden meséje egyben egyezik: a történet végén győzni kell a jónak. Ám amikor a könyvtártulajdonos szembesíti őket tudományával, végül is megfutamodnak, a kezdetek kezdetén reszkető Félőlény helyett pedig a mese végén előttünk áll: Élőlény. Csak hát... csak hát mese az is, amit Békés Pál a Félőlény és a rémek párviadaláról írt. Pompás mese - a meseszövés íratlan szabályai szerint. S ha szavai, fordulatai itt-ott ismerősnek tetszenek, az nem feltétlenül azért van, mert hallhattad őket a rádióban, láthattad a színházban is. Hanem mert a mi mai életünk egy s más vonására, fordulatára, valódi rémhistóriájára emlékeztetnek. Nem véletlenül. Hisz minden mese az élet tükörképe. Vagy az élet szülte vágyálmoké. A meséskönyv lapjain Rényi Krisztina rajzaival kelnek életre a karakteres kis figurák, akik jócskán megszívlelendő üzenet hordozói.     Gombos Péter   Békés Pál: A Félőlény (1991) című meseregénye hosszas elemzés tárgya is lehetne, ezúttal csak azokat a sajátosságokat kerestem a műben, melyek disztópiákban típusosnak mondhatók. Az értelmiség hatalom iránti kényszeredett lojalitása, illetve esetleges lázadása – talán némileg meglepő módon – más gyerekkönyvekben is megjelent már Magyarországon. Az kevésbé furcsa, hogy ez is (anti)utópisztikus mű: Szijj Ferenc Szuromberek királyfija (2001). Ott Zimbab, Bogár Zoli és Mameluk párbeszéde, szervezkedése határozottabb ellenállást mutat az önkénnyel szemben, ám az óvatosság, a besúgóktól, a megtorlástól való félelem szintén megfigyelhető: „– Csak mi nem félünk! – rikkantotta Bogár Zoli, de a többiek olyan heves pisszegésben törtek ki, hogy gyorsan behúzta a fülét-szarvát.” (Szijj, 2001, 143.)  Békésnél ez – az értelmiség szerepvállalása, vívódása a lázadás és a beletörődés között – kulcsmotívummá válik. Részben konfliktus- és feszültségteremtő elem lesz a (pozitív) szereplők eltérő attitűdje e kérdésben, hiszen szinte mindannyian más mértékben hajlandók az „alkalmazkodásra”, a behódolásra. Végül éppen az teszi a Félőlényt a regény főszereplőjévé, hogy – megfelelve a posztmodern mesék hősei attribútumainak – vállalja a konfrontációt, miközben – a hagyományos mesék értékeivel szemben – bátorság és irgalmasság helyett a kívülállás és a be nem hódolás erényeit mutatja fel. Ahogy Lázár Ervin hősei (Boldizsár, 1997). A gyermekirodalmi disztópiák hagyományait (is) követő Félőlény így nem is bukhat el, s végül a Kiserdő is megmenekül. Igaz, – s ez is a műfaji hagyomány része – csak a változások elindulását ismerjük meg, a teljes folyamatot nem. (Lásd még Lowry ifjúsági disztópiáit vagy a Heraklidák-trilógia köteteit.) Korábban is jeleztük már, feltűnően gyakori motívum a gyermekirodalom disztópiáiban az emlékek megőrzésének jelentősége. A Kiserdő lakóinak is van egyfajta történeti emlékezete, melynek megléte – ahogy más antiutópiákban is így van ez (Fenyő D. Gy., 2004.) – nagyon fontos számukra. Egyrészt ezek az emlékek segítenek felidézni a harmóniát, melyre így továbbra is lehet vágyakozni, a nosztalgia így motivációs bázisként is szolgál. Másrészt az efféle, mindenkiben meglévő történeti tudat összetartó ereje is lehet a közösségnek. A közös élményanyag hivatkozási alap, növeli a csoportkoherenciát, s egyúttal zártabbá is teszi a társaságot. Fontos, hogy e történeti emlékezetnek fizikai megnyilvánulásai is vannak, s a harmónia megszűnésének – majd a rend helyreállásának – ezek lesznek a szimptómái. Ilyen a tölgyfa kidőlése, majd visszaállása, valamint a közterületek neveinek (vissza)változásai. Utaltunk már rá, hogy a harmónia kulcskérdés a Békés-meseregényben – ahogy általában a disztópiákban, sőt az utópiákban is. Poszler György szerint: „Az aranykor elvesztése ősi mítosz” (Poszler, 1989, 131.). E mítosz újraélésének vagyunk tanúi a könyv elején, s a visszanyeréséért folyik a harc mindvégig. Más ifjúsági antiutópiákhoz képest talán annyiban különbözik a Kiserdő lakóinak helyzete, hogy a történet kezdetén még meglehetősen közel vagyunk a harmonikus időszakhoz. Az emléke, a hozzá kapcsolódó élmények frissek. Gyakrabban találkozunk azzal, hogy az „aranykor” már a távoli múltba veszett, helyenként legendává szelídült – így azonban kevésbé alkalmas motivációs bázisnak. (Megint csak hangsúlyoznunk kell az emlékek szerepét! Még ha azok „átörökítettek”, közvetettek is.) Lowry trilógiájának hősei számára nincs is megfogható élményanyag a múltból, mely oppozíciót kínálna a jelen létformájával. A Félőlény és barátai számára azonban „népmesei közelségben” van a veszteség, a hiány előtti időszak, a nosztalgia mindvégig érzékelhető körükben. „Az aranykor és visszanyerése ősi nosztalgia.” (Poszler, 1989, 131.) Érdekes az utópia és a disztópia alaplogikájának egyezése e kérdésben, tudniillik, hogy mindkettő vallja a fennálló rend örökösségét, a múlt eltörlésének szükségességét, az „egydimenziós jelen időt” (Poszler, 1989, 147.). Ugyancsak műfaji sajátosság, s csak a mesei alapú disztópiák között számít ritkaságnak a besúgók, ügynökök által rettegésben tartott „közemberek” sajátos életformájának leírása. A kukkoló berregény (kémszörny) jelentősége sokkal inkább mérhető az általa kiváltott hatásban, mint a megszerzett információk fontosságában. A hatalom számára – az antiutópiákban – gyakran fontosabb a kondicionálás, a spionoktól való félelem, mint az általuk végzett egyéb tevékenység. Így van ez itt is, s a Kiserdő lakóinak többsége fel is veszi azt az attitűdöt, mely célja lehetett ellenségeiknek. A „ha nem teszünk semmit, nem lehet bajunk” látszatigazsága egyfajta harmónia illúzióját adhatja, valójában fontos lépés a teljes önfeladás, a behódolás felé. A kondicionálás végső hatása aztán a teljes alkalmazkodás lehet (Adorno, 1998). Csupánc és Porhany ezen az úton jár, s Rakonc ellenérzése sem meggyőző, még ha bátrabb is társainál. Az effajta félelemben létezők aztán teljes mértékben alkalmassá válnak arra a haszonelvű gondolkodás irányította életre, mely megint csak a hatalomgyakorlók érdekeit szolgálja. A disztópiák utilitaritása feltűnő, még ha eltérő mértékű is a különböző művekben. Csupánc csupálása, Porhany porhanyítása – ezt figyelembe véve – már nem csupán pótcselekvés, hanem megfelelés az elvárásoknak: „tedd a dolgod, s ne foglalkozz semmi mással”. Ezzel a létformával több szempontból is összeegyeztethetetlenek a mesékkel tarkított teadélutánok. E haszontalan elfoglaltság olyan fogalmakkal hozható kapcsolatba, amelyek – fentebb említett okokból – nem kívánatosak a szörnyek számára: nosztalgia, emlékek, vágyakozás, fantázia. Zamjatyin regényében olvashatjuk: „a betegség neve: Fantázia” (Zamjatyin, 1990, 167.). Csatang Békés meseregényében azt is elárulja, a fantasztikus történetek, a mesék nagyobb kárt okozhatnak a lázadóknál is. Az ő legfontosabb küldetése is a könyvek, a könyvtár megsemmisítése. „Rövidesen emlékezni sem fogtok rá, kik voltatok. Ti nem számítatok. Csak a történetek tudói. Meg a története. És míg Csatang diadalittasan dölyfölgött, elparázslott, megszenesedett a sok-sok mese és legenda, amit valaha a teadélutánokon hallottak, füstté váltak a regék, mondák, elszálltak a történetek, nem maradt utánuk más, csak fekete pernye.” (Békés, 1991, 67.) Hogy Csatang – és a szörnyek – végül mégsem győznek, az épp annak köszönhető, hogy életben hagyják a történetek tudóját, a mesélőt. A(z irodalmi) totalitárius rendszerek vezetői gyakran megkegyelmeznek a lázadóknak. Vagy nem akarnak mártírokat teremteni, vagy nem tartják már annyira veszélyesnek az ellenállót, hisz kivették az eszközt a kezéből, így nem árthat már senkinek. A disztópiák szuggesztivitásának egyik titka épp az lehet, hogy a – keresztény metafizikából következő (Adorno, 1998) – „szenvedés, aztán megváltás” kronológia félbeszakad az első fázis után, így az olvasói várakozásnak (elvárásnak) nem felelnek meg. Huxleynál, Orwellnél sincs meg a megváltás, a gyermekirodalom antiutópiáiban viszont – többnyire – van felold(oz)ás. A Félőlény küzdelme, szenvedése sem öncélú, sőt utóbb kiderül, maga a harc, a próbatételek (s nem azok sikere!) kellettek ahhoz, hogy – a metamorfózis után – merjen nemet mondani, ellenállni. S ez – ezúttal – a győzelemhez is elég volt. A hepiend, a lázadó(k) sikere tehát nem a disztópia műfaji sajátosságaiból következik – ez a befejezés A Félőlénynek mint gyerekkönyvnek jár. Forrás: Antiutópiák, avagy társadalmi horror a gyermekirodalomban

Tartalom