Takács néni már sokadszor takarította le a háza előtti kocsibeállót. Lesöpörte a havat mielőtt feldíszítette a karácsonyfát, aztán miután beüzemelte a fára való égősort, mielőtt megterítette a karácsonyi asztalt, aztán lesöpörte terítés után is, aztán mielőtt felvágta a karácsonyi bejglit, majd miután kicsiny kristálytálkákba szedte a nyáron eltett sárgabarackbefőttet. És minden egyes járdasöprésnél reménykedve tekingetett a falu végi hegyoldalra, oda, ahol a faluba vezető út a völgybe fordul. De hiába tekingetett, egy fia autó sem kanyarodott a falucska felé. Minden hólapátolás után csalódottan ment vissza a házba, és hidegtől elgémberedett ujjakkal próbálta felhívni a gyerekeket. De akárhányszor próbálkozott, senki sem vette fel a telefont. ‒ Most tényleg, mikor érünk már oda? ‒ nyűgösködött a kicsi Máté, akinek a kiadós alvás után már igencsak kiszállhatnékja volt. ‒ Nyugodj meg, nyulacskám, már alig pár kilométer ‒ mondta anya fásult nyugalommal. ‒ De az előbb is ezt mondtad! Ki akarok szállni! ‒ Nemsokára ott vagyunk! ‒ csitította apa is. ‒ Látod, még megkerüljük ezt a nagy hegyet, aztán már látjuk is a falut. ‒ De unatkozom! ‒ nyafogott a fiúcska. ‒ Nézz ki az ablakon! ‒ tanácsolta jobb híján anya. Máté durcásan nyomta az orrát a szurokfekete, hideg üveghez. ‒ Nincs kinn semmi, csak sötét meg hó! ‒ mondta durcásan, de aztán lelkesen felkiáltott: ‒ Anyu, odanézz, egy repülő hószekér! Anya oda sem figyelve bólogatott, hogy persze, persze, de Mirella kíváncsian kukucskált ki a kavargó hóviharba. Nem tudta, hogy mi lehet az a hószekér, de így, a neve alapján nagyon hasonlónak tűnt azokhoz a furcsa, repülő járgányokhoz, amiket ő is látni vélt. ‒ Na, ez már az utolsó emelkedő! ‒ biztatta apa a gyerekeket, meg talán a csúszós, havas úton küszködő öreg autót is. ‒ Ott, a kanyar után már láthatjátok a nagymama házát. Ebben a percben a kocsi, mint egy önfeledt táncosnő, lassú, de megállíthatatlan pörgésbe kezdett. Hiába próbált ki apa minden fortélyt, amit a vezetőtanfolyamokon tanítanak, az autó csak forgott, forgott, míg végül orrával egy jókora hóbuckába fúródva megállt. ‒ Mindenki rendben? ‒ nézett hátra sápadtan anya. Mirella és Máté ijedten bólogattak. Apa egy szemvillanás alatt kiugrott az autóból. Körüljárta néhányszor, aztán visszaült, és megpróbált kitolatni a buckából, de hiába. ‒ Fel kéne hívni a mamát... ‒ tanácsolta tétován Mirella. ‒ Isten ments! Az ő szívével? ‒ ellenkezett apa és anya. ‒ Majd csak kikászálódunk innen valahogy! ‒ nyugtatta apa a gyerekeket. ‒ Biztosan történik... valami ‒ tette hozzá tétován anya. Ebben a pillanatban valami furcsa, nagy fehér zuhant melléjük a hóba. ‒ Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége! ‒ toppantott mérgesen az egyik karácsonyi angyal. Természetesen a mogorvább. ‒ Kértem, hogy adjanak nagyobb légikocsit, de nem. Kértem, hogy jöjjön még egy egység... ‒ Nyugodj meg, ami történt, megtörtént! ‒ csillapította a mosolygósabb. ‒ Gyere, nézzük meg, mi a helyzet. ‒ Az angyalszárnypropellerek rendben vannak. És a lélekmotor? ‒ Nincs semmi baja, csak valahogy nem elég benne a jótett. ‒ Azt mondod, hogy kifogyott az üzemanyag? ‒ dohogott a mogorva. ‒ Túl nehéz volt a rakomány ‒ bólogatott a kedvesebb. ‒ Persze, mert azok ott lent azt hiszik, hogy a karácsony csak az ajándékozásról szól. És hogy az a legjobb ajándék, ami nagyon drága meg nehéz. ‒ Ej! ‒ csóválta a fejét a mosolygósabb. ‒ Nekünk nem az a dolgunk, hogy kritizáljuk az embereket, hanem hogy a fa alá tegyük az ajándékokat! ‒ Igen ám, de ehhez üzemanyagra lenne szükség! Szerinted hol találunk itt embereket, akik jótetteket... ‒ morgott tovább a mogorva. ‒ Hát ha morgás helyett esetleg körülnéznél... Apa hatalmasra kerekedett szemmel bámulta a légikocsit és a zsörtölődő angyalokat. ‒ Elnézést... izé... önök külföldiek? ‒ kérdezte értetlenkedve. ‒ Nem, mi egyáltalán nem vagyunk külföldiek! ‒ emelte égbe az orrát a mogorva angyal. ‒ Mi angyalok vagyunk! ‒ Angyalkák? ­‒ kérdezte Mirella szájtátva, ugyanis addigra már mindannyian kikászálódtak a kocsiból, és a furcsa járgányt meg a még furcsább utasokat méregették. ‒ Pontosabban ajándékszállító karácsonyi angyalok ‒ tette hozzá kevésbé dölyfösen a másik. ‒ Látod, mondtam, hogy nem anyáék veszik! ‒ rúgta bokán Máté diadalmasan Mirellát. ‒ Ó, micsoda öröm! Sosem hittem, hogy egyszer találkozhatok... ‒ kezdte anya, de a mogorva angyal félbeszakította: ‒ Még hogy öröm? A faluban ma senki nem kap ajándékot! Ha nem vennék észre, elakadtunk! ‒ Ahogy mi is... ­‒ sóhajtott apa. ‒ De együtt valahogy biztosan megoldjuk a dolgot! ‒ mosolyodott el, természetesen angyalian a kedvesebb ajándékszállító angyal.    – Jóból is megárt a sok! – sóhajtott morcosan a kicsiny bakonyi falutól nagyon-nagyon messze egy karácsonyi angyal. Egy hatalmas kupac ajándék mellett állt, és kétségbeesetten méregette a dobozokat és a dobozok mellett álló hófehér, szárnyas-propelleres légikocsit. – Egy ilyen kicsi faluba kinek kell ennyi ajándék? Elképzelni nem tudom, hogyan suvasztjuk be a járgányba… Még ha be is fér, képtelenek leszünk repülni a tehertől. – Ne morogj már! – szólt ki egy másik angyal a kocsi mélyéről. – Inkább add a következő dobozt! Ideje indulnunk. Ebben a hóesésben nem lesz könnyű az utunk, és tudod, hogy az ajándékoknak estére a fa alatt kell lenniük. – Tudom, tudom! Ráadásul az a falu a világ vége – sóhajtott a mogorvább angyal, és fancsali képpel kezdte el adogatni a kisebb meg nagyobb dobozokat. – Kinek a vége, kinek a közepe! – nevetett rá bíztatóan a másik, de a társának sehogy sem akaródzott mosolyra húzni a száját. A bakonyi falutól messze-messze a nagyváros is szentestére készült. A házak, az üzletek már hetekkel ezelőtt csillogó-villogó fényruhába öltöztek. A kirakatok műhóval, műkarácsonyfákkal, műtélapókkal és műangyalkák tucatjaival hirdették a szeretet ünnepének közeledtét. A vaskos fellegek itt is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy fehér karácsonnyal örvendeztessék meg az embereket. Sokkal nehezebb dolguk volt, mint vidéken: mire földet ért, a csillogó hópihék többsége elolvadt-összetöpörödött, de legalábbis megszürkült. Ám a városiak ennek a soványka hónak is örültek. A belváros, feldíszített utcáival maga is egy nagy, csillogó kirakatnak tűnt, és még a legkopárabb, legszegényebb lakótelepeket is mintha fehér, ünnepi damasztabrosszal terítették volna be. Egy külvárosi bérház előtt két gyerek kászálódott be egy autó hátsó ülésére. Apa a nagynak épp nem nevezhető csomagtartóba, a szánkó mellé gyömöszölte az utazótáskákat, anya pedig, a térdén egy narancsos csokoládétortát egyensúlyozva, siettette a többieket. – Máté, Mirella, ne vitatkozzatok tovább! Mindketten az ablak mellett fogtok ülni! Inkább kössétek be magatokat! Drágám, elraktad a szánkót? Indulhatunk végre? Mindjárt négy óra! A nagymama már harmadszor telefonált, azt mondja, hatalmas a hóesés a Bakonyban. A végén még lekéssük a karácsonyi vacsorát! – És az ajándékok? – kotnyeleskedett Mirella, a hétéves nagylány. – Tudhatnád, hogy az ajándék nem a mi dolgunk! – kukkantott be a kocsiba apa. – Hidd el, mire megérkezünk, a csomagok is ott lesznek! – ült be elégedett mosollyal a kormányhoz, és elindult a városból kivezető úton. Az autó, fedélzetén a Takács családdal és az évek óta használaton kívüli szánkóval, egyre távolodott a várostól. Az utak szinte teljesen néptelenek voltak: ilyenkor, szenteste délutánján a legtöbb család már otthon díszítette a karácsonyfát. Takácsék is csak azért indultak útnak, mert nem akarták, hogy a nagymama egyedül töltse a karácsonyt. Lassan elmaradtak mögöttük a főváros utolsó házai. A hó egyre sűrűbben, egyre nagyobb pelyhekben kavargott. Az üres utakon szinte suhant az autó, de mennél messzebb kerültek a várostól, annál zordabb lett az idő, nagyobb a hó és kockázatosabb az utazás. A kicsi Máté néhányszor megkérdezte, hogy meddig mennek még, de gyorsan elszundított a kényelmes ülésben. Mirella egykedvűen nézegette az ablak előtt kavargó hópelyheket. Néha mintha furcsa, repülő kocsikat látott volna a magasban, de nem szólt róluk senkinek: anya nem mindig volt olyan hangulatban, hogy ilyen butaságokkal foglalkozzon. Egy karácsonyi pakolás és tortasütés után meg főleg nem. Apa inkább kapható volt az ilyesmire, de neki, ugyebár, a vezetésre kellett figyelnie.