Az őzikecsapás mellett, egy árnyas erdei utcasarkon mindig ott üldögélt egy öreg, mogorva mókusasszony. Kopott mohából volt a mellénye, a fejkendője meg hervadt, tavalyi falevélke. Sohasem nevetett, csak motyogott magában a nagy lapulevél ernyő alatt. A néni piros bogyókat árult, hajnali harmatot és boglárka-salátát. Mókus Peti meg a kisöccse mindennap látták, amikor mentek az iskolába, össze is súgtak: – Jaj, de rút! Biztosan maga a vasorrú bába! Mókus Balázs kis fintort vágott, úgy ráncolta az orrát, s hogy bosszantsák a nénit, a sok fonnyadt bogyócskát huncutkodva mindennap megszagolták. – Hess innen, lurkók! – kiáltotta a néni, s a bosszúságtól alig tudta kimérni parányi mérlegén a madársóskát. Köhögött, dohogott. Mókus Péter meg a kisöccse ilyenkor megijedtek tőle. Futottak, ahogy bírtak, és lélekszakadva beszélték őznek, kakukknak, gyíknak, hogy milyen gonosz ez az öreg mókusasszony. Hallotta ezt a többi mókus, köztük a kajla, farkincás, vásott Mókus Frici. Igazán nem csoda, ha ez a banya elzavar, mert gyáva vagy és ostoba! Az lenne a nagy dolog, ha megtréfálnád ezt a csúnya vasorrú bábát. – Mi lenne, ha egy csomó gizgazt a salátája közé dobnék? –kérdezte Mókus Peti. Kacagtak egy nagyot, még meg is hemperegtek a dús fűben a haszontalanok. Tetszett a csínytevés, a mások bosszantása. A mókus néni vevőre – úgy látszik – hiába várt. Előreejtett fejjel szundikált. Az orra alig látszott, s a vállát meg-megrázták picike horkolások. A mókusok vihogva lopakodtak. – Ujjé, de mulatságos! Most forr benne a méreg! Brrr… de csúnya! Ha felébred, majd jókorát rikácsol, mi meg nevetjük őt egy messzi ágról. Péter egészen odamászott: Hihi…haha… A bokrok sűrűjéből kísérték elfojtott kuncogások. Lapultak a rosszcsontok, s arra vártak, milyen vége lesz a tréfának. Péter pedig a bogyók, saláták közé dobta a füvet, gizgazt, rossz csalánt. De jaj! Akkor a hulló, zizzenő kis nesztől az öregasszony felriadt. – Mi az? Mi az? Péter megdermedt. Nem tudott elszaladni. Tyű, mit fog most kapni! Állt, szinte földbe gyökerezve. – A haszontalan! Mit keresel te… – kezdte a mérges néni, s ezután jutott csak eszébe körülnézni. De nini! Mi történt, hogy megszelídült máris? Képzeljétek! Az odavetett gazcsomóba belekerült négy szál csillagvirág is. A mókus néni hangja furcsát csuklott: – Óóóó! No… Nem is emlékszem, mikor kaptam utoljára virágot! – és nézte, nézte… A gyimgyomból, kóróból mit se látott. Mókus Péternek elszorult a torka, kis szíve kalapált dobogva. Most szemtelennek kéne lennie, bátor csibésznek. De a néni olyan furcsán nézett. Felhő futott át ráncos homlokán: – Nekem nincs unokám… hm… hm… Gyere csak közelebb, hadd nézzelek meg jobban, te kis mókusgyerek! No! A csúnya, öreg néni nem bánt! Nézd, ad neked a szép virágért egy bíborszín bogyócskát. Körül a bokrokban nem volt egy rezzenés sem. Mókus Péter pirulva dadogott: – Köszönöm… szépen… Aztán uzsgyi! Menekült be a sűrű zöldbe. A vásott mókusok lapultak a nagy fűben, Peti pedig felhevülten rájuk kiáltott: – Mit néztek úgy? Csak annyit mondok, aki a nénit még egyszer bántja, azt elverem, és nem leszek a barátja! Nekem az őzikék mesélték, meg egy szép, kék tollú madár, hogy azóta ahányszor arra jár Mókus Peti meg a kisöccse, mindig visznek a néninek virágot, pici csokorba összekötve. Vadrózsát, rigószegfűt vagy százszorszépeket. Az egész erdő mosolyogva nézi. Mert nincs vasorrú bába – igaz-e, gyerekek? –, csak ráncos, fáradt, öreg néni.