A kukta ijedtében kiszaladt a folyosóra, ott véletlenül rálépett az aranyszőrű kandúrmacska farkára. A macska felnyivákolt – prr-nyaúúú! – vaktában nekiugrott Lódulj Marcinak, kisinasnak, aki éppen akkor vitt arra harminchárom porcelántányért, és megkörmölte az orrát. A kisinas az orrához kapott, és elejtette tányérokat. Bumm! . . . Támadt is csörömpölés, csetepaté, haddelhadd! Mindenki összeszaladt, a kisinast szidta-hordta, ilyen-olyan amolyannak elmondta, sőt az egyik lakáj még a fülét is megcibálta.
Úgy állt ott szegény vérző orral, piros fülcimpákkal, amikor a zajra kikukucskált a szobájából a királykisasszony.
- Jaj nekem! – gondolta a kisinas, és gyorsan behunyta a szemét, mert szégyellte magát – de azért is, mert a királykisasszony olyan káprázatosan szép volt, hogy majd belevakult a látásába.
- Micsoda dolog ez? – csendült meg a királykisasszony hangja. – Lármáztok itt, ahelyett, hogy jódot, ragtapaszt hoznátok! Gyorsan, gyorsan! Hiszen vérzik a kisinas orra!
Megszeppentek a pergő nyelvű, kárörvendő léhűtők. Egymás sarkát taposták le, hogy teljesítsék a parancsot. Az inaska azt hitte, álmodik.
- Köszönöm a jóságodat, szép királykisasszony – hebegte, mialatt hősiesen tűrte, hogy a királykisasszony az orrához dörzsölje a jódos dugót. – Nem akartam ribilliót . . . Ssssz! . . . De mióta a felséges királynak . . . auuu! . . . elment a jókedve, azóta az én fülemet is . . . jujjj! mindennap megcibálják . . .
- Tudom – borult el a királykisasszony homloka. – Hiszen én is királyapám rosszkedvétől vagyok szomorú. Se mulatság, se muzsika nem lehet miatta. Három zsák aranyamat meg a kezemet is szívesen adnám annak, aki elveszett jókedvét visszahozná!
Alig mondta ki, futótűznél gyorsabban terjedt el az ígéret híre a palotán belül, a palotán kívül, országszerte. De még külországból is jöttek mindenféle bohócok, bűvészek és tudósok Búvalbélelt király jókedvét keresni. A jupiténi herceg háromszáz kopóval járt be ungotberket, hogy ráakadjon, de hiába!
Búvalbélelt király búsult, mint a kereke törött kocsis. Zsémbeskedett, sóhajtozott, udvari emberein töltve ki rosszkedvét, amit azok továbbadták egymásnak, mindig csak lefelé, egészen a kisinasig.
Hanem Lódulj Marci nem volt már a régi, ijedős, szepegős udvar utolsója, amióta a királykisasszony bejódozta az orrát.
- Megálljatok! – gondolta. – Megbosszulom én, hogy mindig rajtam csattan az ostor vége! Egy kora reggelen mindenkinek feltűnt a vidámsága. Úgy fütyörészett, mint akit szerencse ért. - Hát téged mi lelt? – kérdezte a kukta.
- Csitt! – súgta a kisinas. – Megtudtam, hogy hol a király jókedve! Több se kellett a kuktának, fülön fogta:
- Ha el nem árulod, kirázlak a bőrödből!
- Megmondom, csak ne bánts! – adta a kisinas az ijedtet. – Az egyik fele benne van őfelsége fürdővizében, a másik fele meg a lisztesládában. De a jutalmat felezzük!
- Az ám! – vigyorgott a kukta. – Enyém lesz az arany, tiéd lehet a királykisasszony! Azzal uccu neki. Elszaladt.
Lódulj Marci az oldalát fogta nevettében.
- Mit nevetsz? – mordult rá a szakács.
- Azt, hogy megvan a király jókedve!
- No, ha megvan, tüstént mondd meg, hol találom, mert különben kirázlak a bőrödből!
- Jajajaj, ne bánts! Az egyik fele benne van őfelsége fürdővizében, a másik fele meg a lisztesládában. De a jutalmat felezzük!
- Enyém az arany, tiéd a királykisasszony! – rikkantott a szakács, és elrohant.
Ezután még elárulta a titkot a kisinas az alpohárnoknak, a főpohárnoknak, a kulcsárnak, a kincstartónak, az udvarmesternek és a miniszternek, akik mind hasonlóképpen kívántak vele felezni, aztán sorban fejest ugrottak őfelsége hatalmas fürdőkádjába.
Prüszköltek, lemerültek, prüszköltek, lemerültek – de mert semmit sem találtak, csuromvizesen tovább szaladtak a lisztesládához.
Túrtak, fújták, kaparták, markolászták a temérdek lisztet, az meg rájuk ragadt, a vízzel csirizzé vált, és amint hadonásztak, mind a nyolcan összeragadtak. Akkor olyan keserves óbégatást csaptak, hogy Búvalbélelt király felriadt álmából, és kijött megnézni, hogy mi történt. Hát, amint a lisztesládában gomolygó, jajveszékelő furcsaságot meglátta, aminek nyolc pár keze, nyolc pár lába egyszerre kalimpált, olyan nevetésre fakadt, hogy le kellet ülnie a kamra küszöbére. Ott zötyögött, göcögött, hahotázott, de akkorákat és olyan jóízűen, mint még soha életében, és a papucsával csapkodta a térdét. Hamarosan az egész palota zengett a kacagástól. - Édesapám! Drága édesapám! Csakhogy újra megvan a jókedve! – borult a nyakába a királykisasszony. – Ugye, soha többé nem veszíti el?
- Hahaha! Bruhaha! – nevetett a király. – Amíg élek, nem felejtem el ezt a mulatságot!
A királykisasszony mosolyogva körülnézett. - Csak azt nem tudom, kit illet a jutalom?
- Engem! – kiáltották egyszerre nyolcan a lisztesládából. - De a kezed engem, szép királykisasszony, ha vissza nem vonod – állt elő a kisinas.
- Szó sem lehet róla! Száz botot érdemel, mert hazudott! – kiabált mérgében a kulimászos kukta. - Becsapott minket! – erősködött a csupa ragacs udvarmester. – Azt mondta, hogy őfelsége jókedve a fürdővízében meg a lisztesládában van, de mi egyikben sem leltük. - Nem bizony! – helyeseltek a többiek.
- Igazán? – kacagott a királykisasszony, és tapsolt is örömében. – Hiszen akkor napnál világosabb, hogy nem ti, hanem Lódulj Marci találta meg királyapám jókedvét! Övé a kincsem, övé a kezem, de még a szívem is, amíg ásó, kapa, nagyharang el nem választ tőle!
Búvalbélelt király csak a fejével bólogatott nagyokat, mert a nevetéstől még mindig nem bírt szólni. Most már azon nevetett, hogy a pórul jártak hogyan püfölték egymást a lisztesládában.
A lakodalmon is olyan jó kedve volt, hogy tízszer járta el a szegedi kutyakopogóst. Nem is hívták soha többé Búvalbélelt királynak! Országában csupa vidámság lett az élet, de legvidámabb volt a királykisasszony meg a boldog kisinas, akik talán még ma is élnek.
|