Történt egyszer, hogy a királyné arra kocsikázott az arany hintájával. Hát, amint a falu széléhez értek, éppen akkor terelt arra kilencvenkilenc pulykát a falu árvája, Cickom Sárika. A pulykák megrebbentek az aranyhintó zörgésétől, és pulykamódra hangoskodni kezdtek: - rút-rút-rút! Több se kellett a királyné két agyafúrt emberének! Itt a pompás alkalom! Összekacsintottak és egyszerre kiáltottak fel: Micsoda felségsértés! Ez példás büntetést kíván! Kencefice királykisasszony még sohasem látott eleven pulykát. Szörnyű haragra gerjedt, mert elhitte, hogy azok neki mondták: „rút-rút-rút!” Megparancsolta a hintót kísérő katonáknak, hogy valamennyi pulykának tekerjék ki a nyakát. Hiába sírt-rítt Cickom Sárika, hiába könyörgött a falu népe, a pulykák nem kaptak kegyelmet. Legjobban zokogtak az ispirityi lányok, mert azoknak a pulyka volt minden hozományuk. Alig porzott el a cifra hintó, egyre hangosabban okolták Sárikát a szégyenért. Miért nem vigyázott jobban a rábízott jószágra? Talán még a faluból is kikergették volna, ha váratlanul nem jön, hogy hazatért Bergengóciából Boldizsár királyfi, aki hosszú esztendőig ott járt királyfi iskolába. Sárika szívében új reménység ébredt! Hátha a királyfi meghallgatná a szülőfaluja panaszát? Felöltözött szépen ünneplőbe, és elindult igazságot keresni a palotába. Nyomában az ispirityi lányok! A palotában szólt a muzsika. Mindenki a királyfit ünnepelte. A kapusnak elállt szeme-szája, amikor a sok falusi lányt meglátta. Semmi áron sem akarta beereszteni őket, legkevésbé  Cickom Sárikát, mert az olyan szép volt, hogy a puszta pillantásától megcsendültek a kertben az ezüst harangvirágok. Kinézett a királyfi az ablakon, hogy mi az? Meglátta Sárikát, s attól meg az ő szíve kezdett el harangozni. Intett a kapusnak, hogy engedje be a panaszosokat, mert ő maga kívánja meghallgatni őket.  Hiába méltatlankodott Kencefice királyasszony, hiába tiltakozott Csüride meg Csüroda, mire kihadonászták magukat, már ott is álltak előttük az ispirityi lányok. Cickom Sárika bátran előlépett:  -  Panaszunk van, felséges királyfi! Ispirityen a királyasszony parancsára minden pulykának kitekerték a nyakát, mert azt mondták, hogy rút-rút-rút! Nálunk pedig az a szokás, hogy Kilenc pulyka nélkül a legények egy leányt sem vesznek feleségül. Ha ezért a falu tizenegy lánya velem együtt pártában marad, akkor felséged is holta napjáig pirulhat, hogy a szülőfaluját ekkora csúfság érte! . . .  -  Ince-boncos ragyogóját! – kapott a fejéhez a királyfi. – Ezt jól megcsinálta, kedves édesanyám! No, de egyet se búsulj húgocskám! Jóvá teszem a hibát. Elveszlek én téged feleségül, így amint vagy, kilenc pulyka nélkül! Ágyúgolyó sem okozhatott volna nagyobb riadalmat, mint a királyfi beszéde! Csak Sárika nem veszítette el a fejét, bár az arca olyan lett, mint a pünkösdi rózsa. -  Kedves vagy, királyfi, de mi lesz a többi lánnyal? -  Azoknak meg beköti a fejét a tíz legdaliásabb vitézem! A vitézek örömükben bokázni kezdtek, mert szépek voltak az ispirityi lányok, akár a nyíló tavaszi virágok. Bezzeg elsápadt Kencefice királyasszony! Nem engedheti meg, hogy ilyen szép leány kerüljön a palotába, akinek láttán az összes falitükör csengve-bongva megreped! Sértett haragjában a két tanácsosa felé fordult: -   Szerezzetek a föld alól is kilencvenkilenc pulykát – kiáltotta -, mert ha három napon belül nem mennek férjhez ispirityi legényekhez az ispirityi lányok, ötven botütéssel a talpatokon járhatjátok végig a világot! Hadonászott, citerázott Csüride meg Csüroda. Álltában is forgott velük a királyi palota. De mit tehettek egyebet? Hat faluban kidoboltatták, hogy akinek csak egy fia pulykája is akad, az mind hozza fel másnap az ispirityi vásárra, mert aranypénzzel fizetnek érte. Támadt nagy izgalom! Akár igaz, akár ámítás, szegény ember mit veszíthet? . . . Jöttek másnap, hozták a csont és bőr pulykákat. Nehezen jött össze kilencvenkilenc, de a két megszorult udvari tanácsos mindjárt egy-egy aranyat ígért darabjáért. Hanem akkor váratlanul felcsattant mögöttük a királyfi hangja: -   Semmi az! Én ötöt adok értük! -   Tizenötöt! – kiabált Csüride. -   Huszonötöt! – üvöltött Csüroda. -   Száz aranyat egyért! – pipálta le őket a királyfi.  -   Hű, a ragyogóját! – izzadt a két gonosz. – Nem engedhetjük, hogy a királyfi elcsípje a szerencsénket! Gyorsan rádupláztak, kétszázat ígértek. A királyfi azonban nem tágított. Addig verte fel a pulykák árát, amíg Csüride és Csüroda az utolsó ebül szerzett garasukat is oda nem ígérték. Akkor nagyot nevetett: -   No, nem bánom! Fizessetek és vigyétek! Kékült-zöldült a két gonosz, de a szavukat állni kellett. A szegény emberek szeme pedig káprázott a sok aranytól, és áldották a királyfit, amiért gazdaggá tette őket.  Kencefice királyasszony tekintete azonban még akkor is villámlott, amikor a pulykákat meglátta. -   Ez még nem elég! Tüstént meg kell tartani az ispirityi lányok lakodalmát! Én magam akarom férjhez adni őket. Így esett, hogy másnap egyenesen Kencefice királynéhoz jöttek kérőbe az ispirityi legények. Minden lánynak akadt párja, csak Cickom Sárika búsult a sarokban. -   Hát a te mátkád hol késik? – kérdezte a királyasszony. Sárika könnyes szemmel gyűrögette kicsi keszkenőjét. - Nekem nincs, nem is volt senki szívbéli mátkám! -   Dehogy nincs, galambom! – kiáltott fel vígan a királyfi, aki ebben a szempillantásban lépett be az ajtón. – Királyasszony anyámnak az volt a parancsa, hogy az ispirityi lányok ispirityi legényekkel tartsanak lakodalmat. Hát ki az ispirityi legény, ha én nem?! . . . Óriási kacagás támadt! Csak úgy zengett a palota! És megint nem talált törvényt a királyfi igaza ellen se Csüride, se Csüroda! A királyné leroskadt aranyos trónjára. -   Ne búsuljon, kedves édesanyám! – ölelte meg a királyfi. – Szívem szerint választottam feleséget, s azért ilyen szépet, mert kigyelmed is tovább szép marad, ha mindig szépre nézhet! Ezt a királyfi olyan kedvesen mondta, hogy Kencefice királyasszony már majdnem elmosolyodott, de ekkor újra lármázni kezdett a két tanácsos: -   Lári-fári! – mondta Csüride. -   Szedte-vette! – mondta Csóroda. – Nemcsak szépség, és is kell a trónra! Ugyan mihez kezd a királynéságával egy falu árvája, Cickom Sárikája? -   Mihez? Hát megmondom! – pattant fel a királyfi mátkája. – Legelőször is elküldöm kendteket Ispirityre pulykapásztornak, egészen addig, amíg meg nem tanítják a pulykákat arra, hogy ne azt mondják: rút-rút-rút! . . . hanem azt, hogy: szép-szép-szép! -   Úgy is lesz! – bólintott rá nevetve a királyfi. – Remélem, ez ellen királyanyámnak sincsen kifogása? A királyasszony csak egy pillantást vetett a két tátogó tanácsosra, és ez lég volt ahhoz, hogy ő is kacagni kezdjen, együtt az udvarral, együtt mindenkivel, de úgy, hogy potyogott a könnye. Sírt is, nevetett is, magát is siratta, magát is kacagta, de azután olyan jókedvű lett, hogy végigtáncolta háromnapos lakodalmat! Boldogság köszöntött szép Kerek országra! Hétszer kivirágzott hét falu határa, hét esztendő hava olvadt, mint az álom, hétszer nyílott pitypang ispirityi árkon, hét pulyka-nemzedék csípdeste a zöldet, Csüride, Csüroda terelgeti őket.  S egyik nemzedék sem hallgat a „szép” szóra, „rút-rút-rút! - máig is ez a pulykanóta, rút-rút a hiúság, rút a csalás – mondják, s rút is marad mindig, míg áll Kerek ország.