Vagy Rómában történt? A Hotel Ambassadoréban, a Via Venetón? Vagy a Hotel Excelsior éttermében, Amszterdamban? Tartok tőle, hogy gyengül az emlékezőtehetségem. Kár. Néha olyan a fejem, mint egy játékpolc, amelyen senki se csinál rendet.
Egy dolog biztos: Matyi szülei meg a nagyszülei meg az ükszülei, de még az ük-ük-ükszülei is mind a Morva-erdőből származtak, onnan, ahol a legerdősebb. Van ott egy magas hegy, meg van egy kicsi falu, és mind a kettőt Zónakőnek hívják. Óvatosságból megnéztem az én régi jó lexikonomat. Abban világosan és érthetően meg van írva:
ZÓNAKŐ. Morva kisközség. Lélekszám: 412. Parányi emberek. Legnagyobb testmagasság: 51 centiméter (oka ismeretlen). Híres a tornaegylete (Zónakövi T. K., alapítva 1872-ben), valamint a községről elnevezett „Zónapörkölt” (lásd a negyedik kötetben: „Egytálételek” alatt). Családi név általánosan, évszázadok óta: Zónakövi. (Ajánlott irodalom: „Zónakő és a zónaköviek”, írta: Majoros Özséb plébános, 1908, a szerző saját kiadása. Elfogyott.)
Majd azt mondjátok: furcsa egy falu. De nem tehetek róla. Amit az én régi lexikonom ír, az majdnem mindig igaz.
Matyi szülei esztendős házas korukban elhatározták, hogy szerencsét próbálnak. Amilyen pirinyók voltak, olyan nagy terveket forgattak a fejükben. És mert Zónakő kisközség a Morva-erdőben igen kicsi volt a terveikhez és a vágyaikhoz mérten, hát fogták a cuccot, azaz a cuccocskát, s nekivágtak a nagyvilágnak.
Akárhol jártak, roppantul megbámulták őket. A nép eltátotta a száját, alig tudta megint becsukni. Mert igaz, hogy Matyi édesanyja bájos fiatalasszony, édesapja meg pompás fekete bajuszos úr volt, mégsem voltak nagyobbak két ötéves gyereknél. Nem csoda, hogy mindenki csodálkozott!
Mit terveztek? Mivel olyan jól tornázott mind a kettő, akrobaták akartak lenni. És csakugyan, miután Zegernyei úrnak, a Csillag Cirkusz igazgatójának nyújtón és gyűrűn bemutatták a tudományukat, az lelkesen összeverte fehér glaszékesztyűs kezét, s így kiáltott fel:
- Bravó, hüvelykmatyik! Szerződtetlek benneteket!
Ez Koppenhágában történt. A Tivoliban. Egy délelőtt. Egy olyan cirkuszsátorban, amelyet négy óriási rúd tartott. És Matyi akkor még a világon se volt.
Hanem a szülők hiába voltak Zónakövön előtornászok, még sokat kellett tanulniuk, keményen gyakorolniuk. Csak egy negyedév múlva állhattak be a Bambusz Család nevű kínai akrobatacsoportba, mely tulajdonképpen nem volt igazi család. Igazi kínai pedig egyáltalán nem. Az a tizenkét befont varkocs, ami tizenkettőjük fejéről lecsüngött, olyan valódi volt, akár a hamis pénz. Mint artisták azonban a legjobbak közé tartoztak, nem lépett fel soha cirkuszban náluk ügyesebb zsonglőr meg akrobata.
Törékeny tányérokat és csészéket egyensúlyoztak vékony, hajladozó sárga bambuszbotok hegyén, olyan tüneményesen, hogy a nézőnek elállt a lélegzete. A legnagyobb és legizmosabb kínaiak karvastagságú, sima bambuszrudakat emeltek a magasba, a kisebbek úgy másztak fel rajtuk, mint a mókusok, aztán odafenn a magasban kézállást mutattak be, s tompa dobpergés közepette fejre álltak. De még szaltóztak is, tízméteres magasságban a porond fölött! Úgy bukfenceztek a levegőben, mintha gyerekjáték volna az ilyesmi, azzal máris két lábbal álltak megint az ingó-bingó bambuszok csúcsán, és mosolyogva integettek le a nézőseregnek. A zenekar háromszoros tust húzott, az emberek meg addig tapsoltak, amíg vörösre nem dagadt a tenyerük!
Matyi szüleit most a plakátokon és a műsorfüzetekben Wu-Funak és Csin-Csinnek hívták, s hamis varkocsot viseltek meg tarka hímzésű kimonót, ropogós selyemből. Utazgattak az összecsomagolt cirkuszsátorral, az elefántokkal és vadállatokkal, a tűznyelőkkel, bohócokkal és trapézművészekkel, az arabs paripákkal, lovászfiúkkal, idomárokkal, balett-táncosnőkkel, gépészekkel, zenészekkel és Zegernyei igazgató úrral egyik nagyvárosból a másikba, sikerük volt, pénzt kerestek, és naponta legalább hússzor örültek annak, hogy nincsenek már Zónakövön.
Matyi Stockholmban született. Olyan borzasztóan picike volt, hogy a nővérke hajszál híján a kiöntőbe löttyintette a fürdetővízzel együtt. Matyi szerencsére ordított, mint akit nyúznak, így hát ez egyszer nem történt semmi baj. A doktor hosszasan szemlélte, nagyítóüvegen keresztül, mosolygott, és végül azt mondta:
– Milyen ügyes, egészséges kisfiú! Gratulálok!
Matyi hatéves korában elvesztette a szüleit. Ez Párizsban történt, nagyon hirtelen és váratlanul. Az Eiffel-toronyra mentek fel a szülők, megcsodálni a szép kilátást. De alig léptek ki a legfelső teraszra, amikor vihar kerekedett, felkapta őket a levegőbe, és egy pillanat alatt elsodorta magával!
A többi látogató nagyobb termetű volt, meg tudott kapaszkodni a mellvéd rácsában.
De Wu-Funak és Csin-Csinnek vége volt. Annyit még láttak az emberek, hogy szorosan fogták egymás kezét. Aztán eltűntek a szemhatáron.
Másnap ezt írták a lapok: „Két kis kínait elfújt a szél az Eiffel-toronyról! Eredménytelenül kutattak a helikopterek! A Csillag Cirkusz súlyos vesztesége!”
Legsúlyosabban persze Matyit érintette a veszteség, hiszen nagyon de nagyon szerette a szüleit. Számtalan pici könnyel sírta tele pici zsebkendőit. Két hét múlva pedig, amikor a temetőben leeresztettek a földbe egy elefántcsont ládikát, benne két kis kínai varkoccsal, amit egy portugál gőzös halászott ki az óceánból valahol a Kanári-szigeteken túl, akkor Matyi bánatában maga is legszívesebben meghalt volna.
Különös temetés volt az. Mind ott voltak a cirkuszbeliek: a Bambusz Család kimonóban; az oroszlánok és tigrisek idomára, ostorán gyászfátyollal; Galoppinszki műlovar Néró nevű fekete ménjén; a tűznyelők lobogó fáklyákkal; Zegernyei direktor úr cilinderben, a kezén fekete glaszékesztyű; a bohócok, most komolyra kifestett arccal; s mindannyiuk élén mint szónok Mágus Márkus professzor, a híres bűvész.
Ünnepi beszéde végén a professzor ezt mondta:
– Kedves kis kollégáink, akiktől itt búcsúzunk, ránk hagyták az ő Matyijukat. Közvetlenül azelőtt, hogy végzetes kirándulásukra az Eiffel-torony felé elindultak, szállodai szobámba hozták a kisfiút, és arra kértek, vigyázzak rá nagyon, míg vissza nem térnek. Ma már tudjuk, hogy nem fognak többé visszatérni. Nekem tehát vigyáznom kell rá, amíg csak élek, és én jó szívvel vállalom is ezt. Akarod-e, hogy így legyen, kisfiam?
Matyi, aki a bűvészfrakk szivarzsebéből nézett ki, zokogva kiáltotta:
– Akarom, kedves Márkus! Akarom! (…)
|