Ali és Tamara a biciklitároló mögött kuporgott.
– Erre jönnek – suttogta Tamara. – Mindjárt ránk találnak.
– Ha felfedeznek minket, harcolni fogunk – mondta Ali.
– Még szerencse, hogy elloptad a...
– Pszt! – figyelmeztette a fiú, de elkésett.
– Hát itt vagytok, gaz lázadók! – toppant melléjük egy fenyegető figura. Sötétszürke kapucnija alól alig látszott ki az arca.
Ha Ali nem tudta volna, hogy Zoárdot, azaz az egyik legjobb barátját rejti az esőkabát, halálra rémült volna. Persze játékból minden oka megvolt rá, hogy inába szálljon a bátorsága: Zoárd ugyanis most nem cimbora volt, hanem maga Dart Zoárd, a Galaxis-szerte rettegett sötét jedi, aki fényéveken – azaz az egész iskolaudvaron, továbbá a gyerekek elöl elzárt díszkerten és a tanári parkolón – keresztül üldözte Alit, az űrlénylovagot és Tamara jedihercegnőt.
– Mester, azonnal vágja le a fejüket! – érkezett meg lihegve Benedek, Dart Zoárd tanítványa is. Ő igazából Ali padtársa volt, de a délutáni űrkalandokban általában a gonosz jedi esetlen segítőjének szerepe jutott neki.
– Az nehéz lesz – kacagott fel csúfondárosan Ali űrlénylovag, és diadalmasan felmutatott egy arasznyi fadarabot. – Az előbb a homokozó mellett ugyanis elloptam tőletek a fénykardot!
– Tényleg – bizonytalanodott el Dart Zoárd, aztán megakadt a szeme egy hasonló nagyságú letörött ágon. – De, mondjuk, találok egy másik fénykardot!
– Nem ér! – kiáltott egyszerre Ali és Tamara. – Fénykardokat nem lehet csak úgy találni!
– Játékból lehet! – erősködött Zoárd. – Játékból akár öt fénykardot is találhatok! Szóval akkor most levágom a fejed, lázadó űrlény!
– Hallod, levágja a fejedet! – kontrázott Benedek. – Én pedig addig elrabolom a hercegnőt.
Zoárd magasra emelte a mondjuk-fénykardot, de Alinak eszébe jutott a mentő ötlet.
– Mondjuk, nem tudod levágni a fejemet, mert... mert, mondjuk, nincs is fejem.
– Már hogyne lenne fejed? – lepôdött meg Zoárd.
– Űrlény vagyok. Méghozzá, mondjuk, olyan Űrlény, akinek nincs feje.
– Az nem lehet! Mindenkinek van feje! – kiabált felháborodottan Benedek.
– Ha Zoárdnak játékból lehet még egy fénykardja, akkor játékból én is lehetek olyan Űrlény, akinek nincs feje! – bizonygatta Ali.
A három kisfiú egy pillanat alatt rettenetesen összeveszett. Mindenki mondta a magáét, és egyikük sem akarta meghallgatni a másikat. Tamara jedihercegnő hamar megunta a kiabálást, vállat vont, és a biciklitárolót megkerülve elment hintázni a lányokhoz.
Dóri néni felfigyelt a hangoskodásra, és néhány határozott szóval kiparancsolta a fiúkat a búvóhelyükről.
– Micsoda ostobaság ilyesmin hajba kapni! Inkább szaladjatok kidobósozni, Timi néni épp most választ új csapatokat!
Dart Zoárd és tanítványa nem kérette magát, de Ali duzzogva ült le a homokozó melletti padra, és úgy tett, mintha nagyon érdekelné, milyen homokvárat építenek az elsősök. Hogy lehetnek ilyen fafejûek a legjobb barátai? Az még csak hagyján, hogy Zoárd úgy alakítja a játékot, hogy a végén fogságba ejthesse Tamarát, de hogy miért nem képesek megérteni, hogy ő játékból lehet akár olyan űrlény is, akinek egyáltalán nincs feje? Egy űrlény akármilyen lehet. Az űr hatalmas és végtelen, ezt a nagymamájától tudta, ugyanúgy, mint a legtöbb dolgot.
Egy hatalmas és végtelen űrben pedig nagyon-nagyon sokféle űrlény lakhat. Olyanok is, akik, mondjuk, ezernyi csáppal tapogatják a világot. Olyanok is, akik lézerfényt lőnek ki a szemükből. És olyanok is, akiknek nincs fejük. Persze ezt Benedek és Zoárd nem érti, mert ők csak a filmekből ismerik a világűrt és az űrlényeket. Ali nagymamája viszont igazi csillagász, legalábbis az volt, amikor még dolgozott. Most már csak nyugdíjas csillagász és nagymama, aki a világ legfinomabb milánói makaróniját főzi Alinak, és közben annyi érdekes dolgot mesél, hogy teljesen felesleges bekapcsolni a NatGeót.
– Ali, jöttek érted! Nem hallod, Ali? Aladár, neked beszélek! – riasztotta meg elmélkedésében a kisfiút Dóri néni. Ali feltápászkodott a padról, és a másodikosok holmija között megkereste az iskolatáskáját meg a tornacuccát. Amikor meglátta a nagymamája vagány baseballsapkáját, fellelkesült. Hurrá, anyának és apának ma is sokáig kell dolgoznia! Nem értek ide érte, ez pedig azt jelenti, hogy ma is Nagyminál tölti a délutánt! Sôt, az is lehetséges, hogy anyáéknak nagyon-nagyon sokáig kell dolgozniuk, és akkor talán ott is aludhat Nagymi titokzatos, tornyos-teraszos házában!
Annyira fellelkesült, hogy el is felejtette, mennyire haragudott még néhány perce Benedekre és Zoárdra. Kiáltott egy hatalmas sziasztok!-ot a társainak, Tamarának is odaintett, aztán szaladt Nagymihoz, aki a tanító nénikkel beszélgetett a nagy platánfa alatt. A hátizsákja úgy ugrált a hátán, mint egy megkergült békagyerek.
Néhány perc múlva már az emelkedős utcában szaporázták a lépteiket. Nagymi a város legszélén lakott, a háza után már csak erdő volt és egy hatalmas rét, ahol, ha jó szeles volt az idő, remekül lehetett papírsárkányt eregetni. A szél most is erős volt, de sárkányeregetésről, legalábbis Nagymi szerint, szó sem lehetett.
– Még hogy kimenni! – csóválta a fejét. – Alikám, jó, ha egyáltalán hazaérünk, mielőtt leszakad az ég! Nézz csak dél-nyugatra! Hatalmas viharfelhő jönnek! Ebből zivatar lesz! Szóval szedjük a lábunkat! Viszont ha hazaérünk, felállítom neked a teraszon a távcsövet. Jól megnézheted magadnak a cumulonimbusokat.
– Milyen buszokat?
– Semmilyen buszokat, viharfelhőket! Ha kis szerencsénk van, még villámokat is fényképezhetünk! Megbeszéltem apádékkal, hogy nálam alszol ma este, legalább lesz egy kis szabadidejük.
Ali lelkesen loholt Nagymi mellett. Igencsak szednie kellett a lábát, mert Nagymi, hiába volt vén, mint az országút, egyáltalán nem volt az a tipegős-lihegős fajta nagymama. Inkább az a rohangálós-hegymászós-mindenrekíváncsi fajta nagymama volt, aki mellett egy pillanatig sem lehetett unatkozni. Viszont egyáltalán nem volt könnyű lépést tartani vele.
A vihar olyan hirtelen csapott le a városszéli dombokra, hogy a legtöbb embernek arra sem maradt ideje, hogy kinyissa az esernyőjét. Pár perc alatt minden csuromvíz lett: sáros, barna patak hömpölygött az utcákon, hatalmas tócsák terültek el az udvarokon, bokáig állt a víz a járda közepén. Szerencsére Ali és Nagymi időben hazaérkezett. Ali kis idő múlva már a tetőtérből nyíló toronyból figyelte az égiháborút. Nagymi közben beállította a háromlábú csillagászati távcsövet, az objektívet a felhők felé irányította, aztán odahívta az unokáját.
Ali először azt hitte, hogy a kékesfekete felhőkön semmi néznivaló sincsen, de hamar rájött, hogy a viharfelhő- és villámfigyelés, ugyanúgy, mint minden más, amit Nagymival lehet csinálni, igenis érdekes. A gomolygó fellegek, amiket összevissza kergetett a süvítő orkán, látványosabbak voltak a távcsövön át, mint egy filmbéli csatajelenet. Hát még a villámok!
– Bemegyek a fényképezőgépért! – próbálta túlkiabálni a szelet Nagymi.
Ali meg sem hallotta.
Minden figyelmét lekötötte egy furcsa, sötétszürke, tojás alakú valami, ami magasan a domb felett, a legnagyobb viharfelhő kellős közepében hánykolódott.
A fiú próbálta követni a távcsővel, ahogy egyre közelebb és közelebb bukdácsolt az égen.
Már majdnem Nagymiék házának dombja felett járt, amikor egy óriási, aranyfényű villám hasította ketté az eget. Ali egy pillanatra elvesztette a szeme elől a tojás alakú izét, aztán amikor újra megtalálta, azt látta, hogy a nagy tojásból kiválik egy sokkal kisebb tojás, és zuhan, zuhan lefelé.
Hatalmas csattanás hallatszott.
– Ez a közelben lehetett! – dörzsölte a kezét izgatottan Nagymi.
– Szerintem valami lezuhant! Abból a repülőből! – mutatott felfelé Ali, de az égen, ahol egy szempillantással ezelőtt még tisztán látszott a nagy tojás, semmi sem volt.
– Ha lezuhant volna valami, az megremegtette volna a földet – mondta Nagymi. – Na gyere, Aladár, most megtanítalak villámot fényképezni!
Ali, mint mindent, ezt is azonnal elhitte Nagyminak. Inkább kíváncsian nézegette az állványra szerelt, hatalmas fényképezőgépet, aztán összeszorított ököllel szurkolt, hogy Nagyminak sikerüljön gyönyörű villámokat fényképeznie.
A tojásforma, zuhanó valamiről teljesen elfelejtkezett.