Tartalom Májusi mese a fecskéről, a kecskéről, a reggelről és az estéről Aprócska móka Esti mese a kecskéről, a szúnyogről, meg a füsti  fecskéről Ősz eleji mese a fecskéről, a kecskéről és az egerészésre kényszerűlő macskáról Rosszalló mese a kóborló kecskéről Mese a kecskéről meg a káposztáról Fehér mese a fekete kecskéről meg a színét váltó menyecskéről Boldog mese a boldog kecskéről s a boldog menyecskéről A kecske Kilenc kecske   Aprócska móka   Mese a kecskéről meg a káposztáról     Fehér mese a fekete kecskéről meg a színét váltó menyecskéről   Boldog mese a boldog kecskéről s a boldog menyecskéről Képek forrása: szegedikatalin.blogspot.com   Galgóczi Móni A kecskének igazán nincs mit szégyenkeznie, hiszen ez idáig kimondottan tekintélyes istenekkel került kapcsolatba: a litván Perkunas, a szláv Perun, a skandináv Tór, a hettita Telipinu, aztán a görög pantheon jelesei (Zeusz, Héra, Dionüszosz, Aphrodité), s nem utolsó sorban Agni, Varuna, Indra, Marduk, Tammúz, Ningirszu és Eia. A kecskebak azon kívül, hogy az állatöv egyik jele, és ennek révén az animális naptárakban saját hónapja van, szerves részét képezi a népi gyógyításnak, a heraldikának és az álomfejtéseknek is. Mindezeken túl a közhiedelem olyasmikkel azonosítja, mint a kéjvágy, a termékenység, a gazdagság, az ostobaság, valamint a csalfaság a szerelemben. Arról nem is beszélve, hogy a keresztény szimbolikában is jobbára negatív szerep jut neki, mint a hét főbűn egyike, a Bujaság (Luxuria) jelvénye, továbbá Máté evangélista szerint az elkárhozottak megtestesítője is egyúttal. Egyszóval ez a Párosujjú patások rendjébe (Artiodactyla) tartozó kérődző (Ruminantia), tudományos nevén Capra aegagrus hircus az emberi történelem kezdeteitől velünk van, bár válogatós természete miatt nagy területet bejár a mindennapi betevő után. Az is tény, hogy a háziasított állatok közül – a macska után – a kecske őrizte meg legjobban önállóságát. Ennek az évezredeken átívelő kapcsolatnak köszönhetően a kecske nem csupán a mitológiákban és a hiedelmekben szerepel, hanem a mesékben is. Sőt, ez a folyamat még ma is tart, aminek ékes példája ez a kötet, amelyben Kányádi Sándor (szül.: 1929. május 10.) egy csokor kecskemesével örvendezteti meg fiatal és korosabb rajongóit. Meséket már korábban is írt (Fából vaskarika, Kenyérmadár, Meddig ér a rigófütty), szóval a mostani gyűjtemény nincs minden előzmény nélkül. A szám szerint tíz történet hol prózában, hol verses formában regél a kecskéről, annak jellemző tulajdonságairól, a káposztáról, a macskáról és a fecskéről. Ezek egytől-egyig bűbájosak, és holmi botor elemzés helyett mindenki jobban jár, ha lefekvés előtt felolvas belőlük csemetéjének. De mindenképpen tessék megmutatni a történetet megelevenítő illusztrációkat is, hiszen a kötetben a szívemnek oly kedves Szegedi Katalin képek sorjáznak egymás után. Igaz, a főként állatszereplő miatt a hosszúszárú csíkos zokniból sajnálatosan kevés jutott a könyvecskébe (bár azért akad néhány remek darab), helyette viszont jócskán kapunk az emberi tulajdonságokkal felruházott állatokból. Személyes kedvencem a 23. oldal macskája, amint késsel-villával felszerelkezve éppen ebédhez készül, és mi más is lehetne tányérján, mint egy egérke; de a 31. oldal káposztakupacán teli szájjal vigyorgó, illetve a 35. oldal lázmérős kecskéje is „éri a pénzt”. Külön figyelmébe ajánlom mindenkinek a fejezetcímeket, és a kötet végén található, igazán rendhagyó tartalomjegyzéket. Forrás: ekultura.hu