Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)     Bánáti Anna Egy mese dióhéjban A könyv egy öreg dió lakóiról szól: Kicsibácsiról és Kicsinéniről. Kicsibácsi és Kicsinéni tényleg kicsik. Ezt kitalálhatjuk a nevükből is, meg persze abból, hogy kényelmesen elférnek a dióban: még egy emelet is van benne. Velük lakik Imikém, a felhúzhatós bádognyúl, akit Kicsibácsi minden reggel felhúz, és aki egyébként beszélni is tud, meg tízig számolni. Szóval ők hárman laknak az öreg dióban. Időnként a diót felkapja a szél, olyankor repülnek egy ideig, majd hirtelen lepottyannak egy addig ismeretlen helyen, és folytatják tovább megszokott életüket. A könyv ezt meséli el nekünk. Annak ellenére ugyanis, hogy a két főszereplő valószínűleg kisebb a kisujjam körménél, az életük meglepően szórakoztató. A legtöbb történet Kicsibácsi és Kicsinéni mindennapjait meséli el: olvashatunk például Kicsinéni szerdai vásárlásairól, arról, amikor Kicsibácsi és Kicsinéni moziba mennek, vagy arról, hogy mi a teendő akkor, amikor Imikém nyikorogni kezd. Ezek a történetek a parányi házaspár és a bádognyúl hétköznapjairól szólnak, azonban egyáltalán nem unalmasak. A mesék hangulatát az elbeszélő derűs és nyugodt stílusa, valamint az apró, de szellemes és vicces részletek teremtik meg. Például a moziban nem egy átlagos romantikus filmet lehet csupán megnézni: a Véget Nem Érő Filmek Mozijából nem lehet elkésni, a filmek szüntelenül és végeláthatatlanul szórakoztatják a közönséget. De Kicsibácsi testedzése sem merül ki annyiban, hogy egyedül elmegy futni, vele tart ugyanis Láthatatlan Lusta Lajos, így az egész sportolás sokkal szórakoztatóbb és hatékonyabb, még akkor is, ha a kutyák csak Kicsibácsit ugatják meg, Láthatatlan Lusta Lajost soha. Sok olyan történet is van, ami hirtelen és ötletszerűen kiragadja Kicsibácsi egy-egy gondolatát, elképzelését vagy vágyát, és egyszerűen, szinte vázlatosan bemutatja nekünk azt. A kedvencem az volt, amikor Kicsibácsi „úgy rosszalkodik”, hogy a húsvéti képeslapokat a „Hullapelyhes Karácsonyt!” feliratú piros műanyag golyóstollával írja meg magában nevetgélve. De persze bőven vannak olyan napok is, amikor Kicsibácsi és Kicsinéni, no meg Imikém élete kifejezetten izgalmassá válik. Egyszer például Kicsibácsi a szardíniásdobozban szardínia helyett egy aranyhalat talált. A helyzet érthető módon mindkettejüket megviselte egy kicsit, de végül megegyeztek, hogy ahelyett, hogy Kicsibácsi megenné az aranyhalat, az inkább teljesíti három kívánságát. Akkor is egy klasszikus mesei elem került a történetbe, amikor Kicsibácsi eltévedt a rettegett hírű Ravaszdi Rengetegben – a dolog akár rosszra is fordulhatott volna, ha a címszereplő nem jön rá, hogy csupán egy rajzolt, ezáltal pedig kiradírozható erdővel van dolga. Aztán vannak kifejezetten életveszélyes pillanatok is: ilyen volt az, amikor a Gombkirály kis híján felvarrta a csöpp házaspárt a legszebb ünnepi paplanjára, egy alkalommal viszont Imikém került bajba, amikor elcsatangolt, és egyenesen az Engesztelhetetlen Kislány karjaiba sétált, aki mindenáron pattankázni akart vele. A nyelvezet szintén hozzájárul a könyv különleges hangulatához. Egyrészt a „nem is tudom”, „vagy ilyesmi”, „meg minden” és hasonló szófordulatok, illetve a hosszú mondatok lendületessé teszik a meséket. Másrészt a történetek zárómondatai kifejezetten erősek, igazi csúcspontok, nagyban hozzájárulnak az egész könyv cukiságfaktorának növeléséhez. Az Engesztelhetetlen Kislányról szóló epizódnak a zárása például az egyik kedvenc részem a könyvből: „Hiába, vigyázni kell. Te kicsi vagy, a világ meg nagy és tele van veszélyekkel, Imikém.” Egy ilyen mondat után az ember legszívesebben magához ölelné Kicsibácsit, és jól megdögönyözné, persze csak ha tehetné – hiszen egy nagyon-nagyon pici figuráról van szó, meg amúgy is, Kicsibácsi kétdimenziós. Az utolsó „fejezet” zárása pedig ugyanaz, mint a legelső rész eleje („képzeljük azt”), ami egyrészt keretbe foglalja a meséket, másrészt így az egész könyv tulajdonképpen a végtelenségig ismételhető, hiszen a történetek időtlenek, és az egyes mesék között sincsen időbeli sorrend, nem éreznénk úgy, hogy megszakad valami. A nyelvezet és az ötletes részletek lehetővé teszik, hogy az egyes történetek viszonylag rövidek legyenek, hiszen a nyelvi bravúrok és a hihetetlenül kreatívan kidolgozott karakterek (mint például a Közismert Mágus vagy Bagolybarát), párbeszédek, helyszínek és tárgyak már önmagukban élvezetessé teszik őket. Így az összes mese kerek és egész, nincs hiányérzetünk még akkor sem, ha csak hárommondatos történetet olvasunk (fel). Hosszú hetekre oszthatjuk el a történet-adagokat. Ugyanakkor a Kicsibácsi és Kicsinéni időnként jóval vadabb és szokatlanabb ötletekkel is előrukkol, mint a két boszorkányról szóló könyv, és sokkal inkább hagyja gondolkozni az embert. Az elbeszélő stílusa is kiforrottabb és egyedibb, bátran felvállalja, hogy szlenget és töltelékszavakat használ, de azt is, ha olyan szavakat sorol, mint a sezlony, stelázsi és sparhelt. Egyszóval: a Kicsibácsi és Kicsinéni elképesztően fantáziadús, aranyos és mosolyra fakasztó mese, és mindezt úgy teszi, hogy nem érezzük közben azt, hogy az egyes ötletek erőltetettek vagy túlságosan kifacsartak lennének. Az illusztráció szintén rendkívül karakteres, mindegyik kép tökéletesen alkalmazkodik a mesék hangulatához. A színek valamivel lágyabbak, mint az első könyvben, de a rajzok ugyanolyan ötletgazdagok, mint maguk a történetek, például a tölcsérből kifolyó rózsaszín tenger a Nátha című mesénél. Meg persze az első illusztráció a két főszereplőről is telitalálat – de ezt mindenki nézze meg maga! Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) visszatér (bár el sem ment) „Volt egyszer egy könyv, abban egy öreg dió, a dióban pedig ott lakott Kicsinéni, Kicsibácsi, na meg Imikém, a felhúzhatós bádognyúl: a madaruk. Történt is velük mindenféle, e mindenféléket én meg beleírtam abba a könyvbe. Ott voltak mind együtt: ők és a kalandjaik. Én meg úgy gondoltam, hogy rendben, akkor hát megírtam róluk mindazt, amit lehet. De ők nem így gondolták. Tettek-vettek tovább, kóboroltak ismét a világban, miközben fél szemmel meg engem figyeltek, hogy mit csinálok. Mit csinálhattam volna: időről időre nekiláttam, és megírtam, hogy újabban épp mi történt velük. Míg végül most megint itt van egy könyv, a könyvben ismét az öreg dió, a dióban pedig Kicsinéni, Kicsibácsi és Imikém, a felhúzhatós bádognyúl.” Dániel András nagysikerű Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvének folytatásában az öreg dió lakóit újabb szokatlan, hol vicces, hol meghökkentő történetek felé repíti a szél. Repüljenek velük bátran a gyerek és felnőtt olvasók is! Bánáti Anna Az új mesékben ugyanúgy megtaláljuk a különleges nyelvi játékokat, a képtelen kifejezéseket (runyon, brefönd, vagy, teszem azt, kvakorkumoponir), mint az előzőben, és a mesék zárómondatai is ugyanúgy telitalálatok minden történet után, ahogy azt megszokhattuk. Főleg a legutolsóé, de nem mivel nem szeretnék nagyot szpojlerezni, álljon itt egy másik:  „– Sajnos elég recsegősen jön be középhullámon – teszi hozzá sajnálkozva Kicsibácsi, miközben bekapcsolja a rádiót. Azután ülnek ott ketten a délutáni fényben, és hallgatják, mint csúszik ropogva sziklamedrében a lassú északi jég.” Annyi minden van, amitől Kicsibácsiék története ennyire brilliáns lesz – a precízen kidolgozott, szerethető karakterek, a derűs, néhol fanyar humor, a nyelvi huncutságok, az utánozhatatlan meghittség –, hogy irtó nehéz szavakba önteni, miért van az, hogy a mai napig olvasgatom a történeteiket elalvás előtt.   Azt hiszem, nem az az abszurd, derűs és otthonos világ az, amitől olyan jó kézbe venni a könyvet, hanem az a hanyag elegancia és könnyedség, ahogy a szerző elénk tárja ezt a szerethetően bizarr világot, erőlködés nélkül, egyedülálló humorral, időzítéssel és a rajzok és a szöveg tökéletes harmóniájával. A képek kattinntásra nagyitható