Tartalom   ALKALOM SZÜLI A TOLVAJT 5 MEDDIG ÉR A RIGÓFÜTTY 10 EGÉRKE MESÉJE 14 MESE-MORZSA 17 ÁBÉCÉ-SORAKOZÓ 20 KUNKORI MESE 23 HIPP ÉS HOPP MEG A KISFIÚ 28 EGY LEGÉNY MEG EGY KALÁSZ 31 RÉCE-MESE 38 ÉHES MESE 42 MOGYORÓKIRÁLY MESÉJE 48 MIÉRT HÁPOG A RÉCE? 51 FÁBÓL VASKARIKA 54 TALÁLD KI A VÉGÉT 60   Alkalom szüli a tolvajt Amikor a legesleges-legelső tyúkocska a legeslegelső tojást tojta volna, akkor még nem ólálkodott az ól körül a róka, csupán a mindig csörgő szarka csörgött az ól mellett álló fa ágán. S olyan ártatlan volt, akárcsak egy ma született bárány. Ült hát a tyúkocska békén a fészkén. Még a szemét is behunyta, azt hitte, ha ő nem lát, akkor őt sem látják. A szarka csak csörgött, járatta a száját. Akkora zenebonát csapott, hogy messzire futott volna a róka, ha ott lett volna. Ám amikor a legeslegelső tyúkocska nagy boldogan a legeslegelső tojást megtojta, örömében elkezdett kotkodácsolni. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, fészkemben egy szép tojás! És röppent a fészkéről, szaladt a tyúkocska, szaladt az udvarba, hogy örömét a többi tyúknak, a gágogó lúdnak, a hápogó récének, a mindig mérges pulykának, de főként, hogy a kackiás kakasnak is mielőbb hírül adja. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, fészkemben egy szép tojás! Elhallgatott az addig csörgő szarka a magasban. Ejnye, hát ezt a tyúkot mi lelte, mit kotkodál, kiabál bele az én gyönyörű énekembe! Hadd látom, hol az a fészek, s az a híres tojás, melyet olyan fennen hirdet ez a véget nem érő kotkodács. – Csak volt tojás, csak volt tojás! Csörrent, röppent a szarka, s már csőrében a tojással szállt vissza a fára. A tyúkocska pedig egyre boldogabban s egyre nagyobb hangon kiabálta, hogy kotkodács, fészkében egy szép tojás. Szaladt a hírre a gazdasszony is kíváncsian, de hiába keresgélt a fészekben, csupán egy árulkodó tarka tollat talált. – Megállj, te tolvaj szarka! Te vagy a tettes! – Én vagyok, mi tagadás, alkalom szüli a tolvajt – csörrent vissza szemtelenül a szarka, s azzal a tojáshéjat is földre dobta. Azóta tolvaj a szarka, s azóta tyúkeszű a tyúk, aki semmit sem tanult az első leckéből. Azóta is minden alkalommal ország-világnak elkiabálja, ha megtojik. El is hordaná minden tojását a szarka, de mi túljárunk a szarka eszén, és ketrecbe zárjuk tyúkocskát, hogy ott tojjék. Mert mi még a szarkánál is jobban szeretjük a finom tojásrántottát. Egérke meséje Volt egyszer egy ember, aki nagygazda hírében állott. Úgy járt-kelt, olyan nagy garral-mellel, mint aki a farzsebéből ki tudná fizetni a fél világot. Macskából sereget, kutyából csordát tartott. Többet, mint szolgát meg barmot. Csaptak is azok olyan csaholást, miákolást, hogy majd fölverték a házat. Álmában sem volt nyugta tőlük a szomszédságnak. – Minek ez a sok kutya, szomszéd? – Hogy őrizzék a házam. S magam is lehessek biztonságban. – De macskából legalább miért tart többet, mint eleget? – Hogy meg ne dézsmáljanak az egerek. Végül is az ő dolga, törődtek bele a szomszédok, magukban morgolódva. A gazda meg élte világát. Vendégségből vendégségbe járt. Maga is boldog-boldogtalant vendégül látott. Kedvelte a nyilvánosságot, kenyér helyett is kalácsot evett s adott. Csülök nélkül nem szenvedhette a babot. Hanem aztán egyszer csak kezdett alábbhagyni a dínomdánom. Nemigen akadt már semmi, se kamrában, se pincében, se padláson. A vendégek, a kutyák s a macskák mindenéből kiették a gazdát. De ezzel még nincs a mesének vége. Most jön a feketéje. A vendégek rendre elmaradoztak, de egyre dühösebbé vált a kutyák eladdig vidám csaholása. Éhükben-dühükben a macskáknak estek, de azok se voltak restek: illa berek, nádak, erek, kereket oldtak. Most már a gazda volt csak egyedül ennivalónak. Ő pedig jobbnak látta, ha még idejekorán fölfut a padlásra. Fölbillegett hát, s a létrát maga után fölvonta. – Goromba vén csontja! – hörögte-morogta méltatlankodva az éhkoppon maradt hajdani hűséges ebcsorda. Egy darabig még dühösen tengtek-lógtak, aztán új gazdát keresni világgá szállingóztak. Mindezt egy bátor egérke mesélte, aki az elcsöndesült házba merészkedve, az üres pincét s a még üresebb kamrát végigportyázva, végül fölbátorkodott a padlásra. Ő látta utoljára a volt gazdát, egy kopott subára dőlve, olyan szegényen, hogy még az egér is sírva jött el tőle. Mesemorzsa Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek. – Enni kéne. – Enni. – Étlen nem lehet menni. – Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának. Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna. – Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya. – Együk meg itt helyben. – Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik. – Az egészet megesszük. – Nem értelek. – Megesszük az egészet. – Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület. – Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem. A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka. – Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát. Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.