Másnap este azonban újra fölhallatszott a kopogás, pontban ugyanakkor, mint az előző nap. De az asszony most már nem az édeslányát küldte, hanem a mostohát. Menjen, bajlódjon ő azzal a bak-ördöggel, ha megint az talált volna visszajönni. S csakugyan a szarvas állt kint újra, és barátságosan himbálta a koronáját. A kislány bámulva nézett rá, és megkérdezte: - Honnét jössz szarvas? Kit keresel nálunk? - Gyere, ülj fel a hátamra - mondta a szarvas, és leereszkedett az első két térdére. A kislány meg is tette volna szívesen, hiszen nem sok jóban volt része otthon, a mostohája nem szerette, az apját alig látta - de azért a szarvas hátára mégsem akart felülni. - Hiszen te is alig bírod magad - mondta neki -, sovány vagy, remeg a térded, s most még engem is vinni akarsz... - Pedig másképp nem jöhetsz velem - felelte a szarvas -, csak ha a hátamra ülsz. Így aztán beleegyezett a kislány, felült a szarvas hátára, és eltűntek az éjszakában. Már jó pár órája vágtattak, mikor egyszer csak egy gyönyörű rétre értek. S ott azt mondta a szarvas: - Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt? S a kislány úgy érezte, hirtelen megmelegszik a szíve. - Bizony, jó volna, ha egyszer itt hancúrozhatnánk együtt - mondta. De a szarvas nem állt meg, hanem továbbvágtatott. Egészen addig vágtatott, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ott újra megkérdezte a szarvas: - Nézz csak körül...mi lenne, ha egyszer itt sétálgathatnánk együtt? - Bizony, jó volna - felelte a kislány, s egy pillanatig azt remélte, hogy megállnak, és sétálgatnak egy kicsit. De a szarvas újra vágtatni kezdett. S mire meghajnallott, elérkeztek egy gyönyörű nagy várba, amelyiknek tizenkét tornya volt. A szarvas felügetett a vár udvarába, leereszkedett az első két térdére, hogy a kislány le tudjon szállni, aztán így szólt: - Ezentúl itt kell élned egyedül, de cserébe minden vágyad teljesül. Én pedig minden évben meglátogatlak egyszer, s akkor majd sokat nevetünk. Meglátod, boldog leszel itt, csak arra vigyázz, hogy három szobába be ne nyiss: az egyiknek fából van az ajtaja, a másiké rézből, a harmadiké jégből. Ha ezt betartod, semmi bajod nem lesz. Ezt mondta a szarvas, de magában azt gondolta: beszélhet ő akármit, a kislánynak úgyis az lesz az első dolga, hogy benyisson a három ajtón. Aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a kislányt.   Az meg, mihelyt bealkonyodott, lefeküdt, és késő délelőttig aludt, úgy elfáradt a hosszú háton-utazástól. Mikor fölébredt, végigjárta a vár valamennyi szobáját - s végül megállt a három tilos ajtó előtt. De nem tudott ellenállni a kísértésnek: odalépett a jégajtó elé, és kinyitotta. Nagy csudálkozására két férfit talált ott, akik egy hatalmas üstben csupasz kézzel kavargatták a fortyogó szurkot. Megkérdezte tőlük, hogy miért a csupasz kezükkel csinálják, hát nem tudnak valahonnét egy kanalat szerezni? Mire azt válaszolta a két férfi, hogy tudni tudnának, de sajnos nem tehetik: meg kell várniuk, míg valaki jóravaló, becsületes ember önként nem farag nekik egy kanalat. - Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány. S mindjárt keresett egy kisbaltát, és faragott nekik egy jó, kézbe való kanalat. Aztán elmúlt a nap, és jött az éjszaka. Hogy, hogy nem, úgy éjfél felé rettentő nagy sürgés-forgásra, lármára ébredt fel a kislány, s nem tudta elképzelni, mi lehet az. Reggel aztán megtudta: az udvar s a folyosók mind tele voltak férfiakkal, apród legénykékkel, és mind rettentően buzgólkodtak. Volt, aki lovakat csutakolt, kantárokat fényesített, mások meg az ezüstöket pucolták, és szebbnél szebb csizmákat suvickoltak. A kislánynak úgy megtetszett a dolog, hogy egyszerre kedve támadt, hogy kinyissa a másik ajtót is - azt a bizonyos rézből való ajtót. Ott meg két leányt talált, akik csupasz kézzel piszkálgattak, szítottak egy hatalmas parázskupacot. Tőlük is megkérdezte, hogy miért csinálják ezt, és miért a csupasz kezükkel. Mire a két lány azt válaszolta, hogy amíg valaki becsületes, jóra való ember nem ád nekik parázskaparót, kénytelenek a saját puszta kezüket használni. - Hát ha csak ez kell! - mondta a kislány. S mindjárt keresett nekik egy vasszögekkel kivert hosszú rudat - a lányok meg nem győztek hálálkodni. Másnap aztán, amikor fölébredt, újabb meglepetés várta: az egész vár tele volt lányokkal, cselédekkel, akik mindent kisepertek, kimostak, és szebbnél szebb ruhákat porolgattak. A kislány úgy föllelkesedett ezen, hogy azon nyomban kinyitotta a harmadik ajtót is - azt a bizonyos fából való ajtót.  S ott aztán elakadt a lélegzete: a szarvas ott feküdt az ajtó mögött egy kicsi szénaalmon, és szomorúan nézett maga elé. A kislány megkérdezte tőle, hogy miért fekszik ott bezárva, mikor odakint süt a nap. Mire a szarvas azt felelte: - Amíg egy becsületes, jóravaló ember le nem csutakol, itt kell feküdnöm egyedül, nem tehetek másképp. - Hát miért csak most mondod ezt nekem? - kiáltott fel a kislány. S rögtön felkapott egy marék szalmát, és elkezdte csutakolni a szarvast. Az meg - alighogy hozzáért a szalmával - egy gyönyörű, daliás királyfivá változott! A kislány egyszeriben elpirult, és lehajtotta a fejét - úgy megmelegedett a szíve. A királyfi meg elmesélte neki, hogy ő is meg a vár valamennyi lakója el voltak varázsolva - de most már jó lesz, minden másképpen lesz ezután, ha a kislány is úgy akarja... És a kislány is úgy akarta. Megülték a lakodalmat, és ők voltak a világon a legboldogabbak. Egy idő múltával aztán megkérdezte a királyfi a feleségét: nincs-e kedve meghívni az édesanyját meg a testvérét magukhoz, hadd lássák ők is, milyen boldogan élnek. - De bizony nagy kedvem volna hozzá! - válaszolta az asszony. Megegyeztek, hogy ha a királyfi nem volna épen otthon, ő majd borral kínálja a vendégeke, és egy csöppet a cipőjére csöppent. S akkor a királyfi is menten ott terem, és fölszárítja a bort a cipőjéről. És így is történt. Egy szép nap beállított a várba a mostohája meg a mostohatestvére, de sokáig szólni se tudtak az irigységtől, csak egyik ámulatból estek a másikba. Jaj, miért is nem őket érte ez a rettentő szerencse! - sóhajtoztak magukban. - Jaj, miért is nem őket... És majd szét pukkadtak a méregtől meg a nyögdécseléstől. Aztán megkérdezték: - És az urad hol van? Vagy egyedül élsz itt a várban? Ő meg azt felelte rá: - Ha egyedül élnék itt, itt se lennék boldogabb, mint otthon. S barátságosan megkínálta a vendégeit borral, s közben egy csöppet az aranycipőjére csöppentett. Abban a szempillantásban a királyfi is ott termett, és fölszárította a zsebkendővel a foltot az aranycipőcskéről. Ezen a szolgálatkészségen még jobban elcsodálkozott a mostoha meg a lánya, s ha lehet, még jobban elkezdtek irigykedni. De csak annál mézesmázosabban mosolyogtak. S akkor a királyfi azt mondta, hogy sétáljanak ki a kertbe. Volt ott kint a kertben egy gyönyörű almafa, de csak három szem gyümölcse volt, nem több. A mostoha meg mindenáron le akart szakítani egyet. A királyfi azonban nem engedte. - Éretlenek ezek - mondta -, kár volna leszakítani őket. Mire a mostohából egyszerre kitört a düh, és olyan vörös lett, mint a pulyka. - Dehogyis éretlenek! - rikácsolta. - Csak sajnáljátok tőlünk! Azt hiszed, nem tudom én? Hívni is azért hívtatok ide, hogy az irigység emésszen minket! Azzal megragadta a lánya kezét, és elrohantak, ki a kertbe, le a várudvarba, és meg sem álltak, míg a várkapun ki nem léptek. Ott aztán olyan éktelen veszekedésbe kezdtek, hogy még a várablakok is rezegtek tőle. Egymás haját tépték ordítozva, és a lány az édesanyját, az anya az édeslányát okolta, hogy miért is kergették el azt a szarvast seprűvel... Végül is az lett a veszekedésből, hogy ami követ, kavicsot találtak útközben, azt mind egymáshoz vagdosták. Aki nem hiszi, menjen mindig csak arrafelé, amerre köveket, kavicsokat lát - akkor biztosan eljut egyszer abba a mesebeli várba, ahol még ma is boldogan él a szarvaskirályfi az ő világszép feleségével. /Átdolgozta: Mészöly Miklós/ Forrás:  Mesélj nekem - Elvarázsolt emberekről