Persze nem dedósok, már rég leszámoltak a mesékkel. Tudják, hogy ennyi erővel akár sárkányokat is kereshetnének. Vagy varázslókat. De nincs más választásuk, mint alaposan kinyitni a szemüket, és keresni a csodát, hogy megmenthessék Ankát. A barátoknak egy hét áll a rendelkezésükre. Vajon sikerül találniuk valamit, amivel megmenthetik Ankát? Ismerd meg a kalandjaikat és szórakozz jól! Ecsédi Orsolya hatalmas kreativitással és játékossággal rendelkező író. Újszerű, modern ötletei kiemelik történeteit a gyerekkönyvek hatalmas tengeréből, humora egyedi és magával ragadó.  Miközben szórakoztató módon mesél, észrevétlenül tanít is, belop új gondolatokat és egy nagyon jóféle értékrendet a gyerekek gondolatai közé.     Ecsédi Orsolya új mesekönyve három barát története, akiknek meggyűlik a baja egy boszorkány-tanárnővel, aki azzal gyötri őket, hogy olvasónaplót kell írniuk. Ráadásul a valóságból. Anka, Zizu és Báti szereti meglátni (és lefotózni) a város csodáit, de olvasónaplót egyetlen ötödikes sem szeret írni. Vagy mégis…?  A szerzővel Róbert Katalin szerkesztő beszélgetett A Banyavész három barátról szól, akiknek feltétlenül találniuk kell egy mesét. Esetleg kitalálni egyet, ha megtalálni nem lehet. Kik ők? Hogyan született a történetük, mi volt az első ötlet? A történet már régóta érlelődött a fejemben. Pontosabban az alapötlet, hogy gyerekek igaz mesék után nyomoznak Budapesten. Megvolt a vége is, a mondanivaló is, de csak nem akart jönni a szikra, ami beindítja az eseményeket. Voltak ötletek, de azok egyszerűen nem érték el sem súlyban, sem hihetőségben azt a küszöböt, amit átugorva az ember ellenállhatatlanul írásba csap át. Aztán olvastam egy cikket, de lehet, hogy csak egy cikkhez egy kommentet, arról, hogy az olvasás megutáltatásának leghatékonyabb eszköze az olvasónapló. És akkor rögtön összeállt, hogy ebbe a történetbe feltétlenül kell egy ellentétes hatású olvasónapló. Amit nem egy könyvből kell megírni, hanem a valóságból. Úgy már mindjárt izgalmasabb feladat. A három barát pedig több gyerek összegyúrásából született, egyikük sem feleltethető meg konkrét személynek. De nagyon megszerettem őket írás közben, várom már, hogy újra találkozzunk. Az ötödikesek tényleg nem hisznek a mesékben? Na és a felnőttek vajon hisznek benne? A mai ötödikesek már dörzsölt profik az élet dolgaiban. Nem, igazából az ötödikesek szerintem most is pont olyanok, mint amilyenek a szüleik voltak ennyi idősen. Nem igazán hisznek a mesékben, de titokban nagyon tudnának örülni, ha kiderülne, hogy mégis igazak. A könyv egyébként sehol nem árulja el egyértelműen, hogy a gyerekekkel történő fordulatok tényleg mesebeliek-e. Mindenre lehet találni egy másik, földhözragadtabb magyarázatot is a varázslatos mellett. Minden gyerek maga döntheti el, hogy melyiket választja. Vagy akár választás nélkül elfogadhatja mind a kettőt, úgy, mint két világ, egy mesés és egy mindennapi egymás mellett élését. Én ezt az utóbbi módszert követtem. A Banyavészben izgalmasan ötvöződik a modern technológia – hiszen Ankáék az Instagramon teszik közzé képeiket és sok követőjük is van már – és a mesei elemek boszorkánnyal, sárkánnyal. Az előző mesekönyvedben is meghatározó volt a technológia, hiszen az egy számítógépes vírusról szólt. Úgy látod, manapság a mesékben meg kell jelennie a gyerekeket körülvevő technikai világnak is? A gyerekek valóságának része a technika. Egyre meghatározóbb része. Ha a valóságukról akarunk írni, akkor szerintem nem megkerülhető. De annyira nem is újdonság, hogy a digitális világ vonzást gyakorol a gyerekekre, nekem is van olyan emlékem, hogy valaki játszik a C64-esen, és öten nézzük, kint meg süt a nap. Szerintem a játékoknak és az online személyiségnek is ugyanaz a vonzereje, mint a meséknek, hogy kiszakít a valóságból, és egy ideig valaki más lehetsz. Egy olyan könyv, aminek igazán beszippant a története, ugyanezt tudja. A Banyavészben megismert 5.b bizony, nem egy összetartó csapat. Ha iskolai kiközösítésről, gúnyolódásról esik szó, többnyire a gimnazista korosztály jut eszünkbe – te viszont itt és a Cirrusban is megjelenítetted azt, hogy akár kisebb gyerekek is szembe néznek ilyesmivel. Úgy látod, általános iskolában is fontos ezzel a problémával foglalkozni? Mit tehet ilyen helyzetben a gyerek? És mit a felnőttek? Ebben a könyvben nem annyira a kiközösítés jelenik meg (három összetartó gyereket nem is igazán lehet kiközösíteni, ott vannak egymásnak, mint közösség), hanem az iskolai rangsorkérdések. Ezek pedig mindig is voltak már általános iskolában is. A különbség az szerintem, mármint ilyen korú gyerekek beszámolóiból kiindulva, hogy most annyira eredmény- és versengésközpontú a nevelés, hogy emiatt nem nagyon tud közösség kialakulni. Itt nem csak ők hárman célpontok, hanem mindenki az osztályban, ki ezért, ki azért. A gyerekek ezen szerintem nem tudnak változtatni, ez egy kívülről jövő nyomás rajtuk, amibe belenőttek. Sőt, valószínűleg még felnőttként is nehéz lesz leszokniuk arról, hogy eredményben mérjék önmagukat, hiába jönnek rá egy ponton, hogy ezért elégedetlenek az életükkel. Ha a felnőttek nem a gyerekeiken keresztül próbálnák megvalósítani önmagukat, az talán működne. Szóval hajrá, felnőttek, magatokra is biztos van okotok büszkének lenni! Fotózz felfelé! – mármint Budapest házaira. Anka, Zizu és Báti hobbija a városban bolyongás és a homlokzaton lévő szobrok fotózása. Te szoktad figyelni a házak homlokzatát? Vagy mostanában kezdted el? Indulhat a #fotozzfelfele mozgalom az Instán? Jó ideje töltök fel #fotozzfelfele hashtaggel képeket a budapesti épületek szemmagasság feletti érdekességeiről az Instára (természetesen Ankáék megbízásából, de ez eddig titok volt). Elég sokan követik ezeket. Onnan jött az ötlet, hogy még egyszer, régen, a városban mászkálás közben elkezdtem az utca helyett a tetőszintet figyelni. És leesett az állam, hogy ott minden mennyivel érdekesebb. Tényleg mintha egy másik világba tudna belesni az ember. Azóta rendszeresen csinálom, nem csak akkor, amikor fotótémát keresek. Nagyon örülnék, ha sokan csatlakoznának, mert abban a fenti, párhuzamos városban tényleg van valami mesés, ami a fényképeken is átjön. Szóval #fotozzfelfele! A történet izgalmai mellett még egy érdekesség van a könyvben: több ismert vers részlete is megjelenik a párbeszédekben. Elsősorban persze a félelmetes Adél néni idéz, de nem csak az ő szavaiban rejlenek verssorok. Lehet ebből egy izgalmas játékot csinálni – Anka, Báti és Zizu mit szólna egy ilyen feladathoz? A könyv maga is játékot csinál belőle, mert a végén megtalálható a megfejtés. Fel van sorolva a versek címe, és meg lehet nézni, hogy hányat találtunk el. Ezek olyan ismert, gyerekeknek szóló versek, amelyeknek nagy része az iskolai szöveggyűjteményekben is szerepel, szóval nem olyan nehéz felfedezni őket. A könyvbéli gyerekek szerintem könnyen boldogulnának egy ilyen feladattal, Zizu egy perc alatt megoldaná, a többiek csak lazítanának. A Banyavész a Kell egy csapat! sorozat első része. A történet kerek, a vége mégis ígér folytatást. Tehát adja magát a kérdés: készül már a folytatás? Ennek a középpontjában is Anka, Zizu és Báti lesz, vagy esetleg más osztálytárs is fontos szerepet kap? Az a tervem, hogy mindegyik könyvben ők hárman állnak a középpontban, de közülük is mindig lesz egy, aki előtérbe kerül. Adél néni (aki most vagy boszorkány, vagy csak kreatív módszerekkel dolgozó irodalomtanár, ki tudja), felsorolja a gyerekek „mágikus” képességeit. Zizu esetében ez a mozdíthatatlannak tűnő dolgok megváltoztatása, ezt láthatjuk ebben a könyvben. Bátié a teremtés, azaz új dolgok kitalálása és megvalósítása, Anka ereje pedig a meglepetésekben rejlik. A következő rész elsősorban Báti könyve lesz.