|
Bodor Attila: A tél menyasszonya
Aranymosás 2019.01.02. 03:33
Bodor Attila új mesekönyve, A tél menyasszonya egy királykisasszonyról szól, akinek nincsen szíve, de kishúgát nem hagyja feláldozni. Helyet cserél vele, így őt viszik el a messzi északon túlra, egészen az Örök Tél Birodalmába.
Különleges, elvarázsolt kastélyba érkezik, ahol minden jégből készült, mindent zuzmara fed. Számtalan kemény próbatétel várja. A hangulatos téli történet különleges, szépen elmesélt mese, egy világról, ahol mindent hó borít.
 Második mesekönyved, A tél menyasszonya főhőse egy olyan királylány, akinek nincs szíve. Mit jelent ez? Gonosz a szívtelen leány? Mire számítson az olvasó?
Nem, dehogyis gonosz. Szerintem Zelka egy rendkívül kedvelhető karakter: bátor, mégis érzékeny, és nagyon tud szeretni. Annyira, hogy a szíve is biztosan csordultig telne szeretettel, ha volna neki. De Zelkának szó szerint nincsen szíve. Ez azonban egyáltalán nem ismeretlen dolog ebben a mesevilágban, előfordul néha. A főhősünknek pedig abszolút semmi hátránya nem származik belőle, sőt talán még előnyére is válik majd a történet során…
|
Hogyan született meg a fejedben Zelka története? Mi volt az első kép, karakter, ami eszedbe jutott?
Jól ráéreztél ezzel a kérdéssel! Amikor mesét írok, az mindig egy (legtöbbször furcsa vagy épp már-már groteszk) ötletfoszlánnyal indul. A korábbi mesekönyvemnél ez egy édességet tüsszentő ló volt, most pedig egy királylány, akinek nincs szíve. Aztán eljátszom a gondolattal, hogy egy ilyen különös dolog miképpen történhetett meg? Például miért nincs szíve? Hogyan hat ez rá és a környezetére? Milyen kalandokba sodródhat így? Tud-e előnyt kovácsolni belőle? Ezzel a gondolatkísérlettel született meg Zelka alakja, és később ő vonzotta be a többi karaktert is a történetbe, akik legtöbbször szintén valamilyen furcsa ötletből váltak meseszereplővé.
A mese gyönyörű színekkel festi fel a jeges szél otthonát, a jégből épült, zúzmarával díszített várat, ahol a Tél lakik – te magad is szereted a telet, a hideg helyeket?
Imádom! Az a fajta ember vagyok, aki már szeptember végétől számolja vissza a napokat, hogy mikor lesz már tél! Amikor végre eljön, akkor pedig minden reggel úgy kelek, hogy vajon esett-e a hó éjszaka? Megmagyarázhatatlan boldogság önt el minden alkalommal, ha fehér lesz a táj, és ilyenkor képes vagyok hosszasan bámulni a hóesést. Talán éppen ezért vonzanak annyira az északi tájak is. Csak meleg ruha vagy puha takaró legyen, mert egyébként eléggé fázós vagyok!
A mese felidéz az olvasóban több ismert történetet – a Jégvarázstól kezdve a Kékszakállú herceg történetén keresztül –, ugyanakkor nagyon egyedi és szépséges. Szándékosan idéztél meg helyenként ismert műveket?
Egyrészről nagyon szeretem a népmeséket. A magyaron túl szívesen fedezem fel más népek folklórját is, így például az orosz (Világszép Vaszilisza) és francia mesék (Kékszakáll, Világszépe és a szörnyeteg) hatása is érezhető helyenként A tél menyasszonyában. Izgalmas kihívás leporolni a régi történeteket, és néhány motívumot megidézni egy kicsit más, modernebb felfogásban. Másrészről nagy Disney-rajongó is vagyok (bár ezt felnőttként kicsit szégyenkezve vallom be), és örömmel látom, hogy az utóbbi években ők is igyekeznek a korábbi, passzívan sodródó királylányaik után magabiztos és erős női karaktereket alkotni. A tél menyasszonyával hasonló volt a célom: szerettem volna olyan mesét írni, ami egyszerre nosztalgikus, mégis mai. Azt hiszem, gyerekként én is szívesen olvastam volna ilyet.
A tél menyasszonya egy olyan világban játszódik, ahol örökké ősz van, a nyár csak legenda, bár a tél sem jön el – rólad pedig lehet tudni, hogy fontos neked a környezetvédelem. Van valamilyen összefüggés a mi felborult időjárásunk, és a te mesebeli birodalmadat sújtó átok között?
Részben igen, hiszen ez is egyfajta gondolatkísérlet volt. Elképzeltem, hogy mi lenne, ha a mesém egy olyan világban játszódna, ahol nem a felmelegedés miatt aggódnak az emberek, hanem épp ellenkezőleg: a tél közelsége nyújt folyamatos fenyegetést. A természetes ciklusok megbolygatása másképp ugyan, de itt is beláthatatlan következményekkel járt. Ennek az inverz világnak az ötlete volt az, amely végül a királyságot sújtó varázslat alapját szolgáltatta.
Ennek a mesének – csakúgy, mint az első megjelent mesédnek – Szimonidesz Hajnalka az illusztrátora. Korábban elmesélted, hogy furcsa volt látni, hogyan álmodja más papírra a te figuráidat. Most is voltak saját elképzeléseid, esetleg rajzaid? Egyeztetettek Hajnalkával? Ilyesminek képzelted a végeredményt?
Az első mesekönyvemnél tényleg furcsa volt látni az általa megálmodott figurákat, de gyorsan megszerettem őket. Ráadásul Hajninak sikerült úgy ráéreznie a hangulatra, hogy A tél menyasszonya írása közben végig abban reménykedtem, hogy ha megjelenhet, akkor legyen ő az illusztrátor. Persze most is voltak képek a fejemben, de A ló, aki édességet tüsszentett óta szinte mindig az ő stílusában képzelem el a jeleneteket, amiket írok. Aztán persze gyermeki izgalommal várom, hogy milyen lesz a végeredmény. Szóval az egyeztetést nagyjából úgy kell elképzelni, hogy ő átküldte a képeket, én meg ámuldoztam rajtuk. Hihetetlenül tetszik a stílusa, és bevallom, hogy bár a lovas mesém előtt nem igazán hallottam róla, azóta rendszeresen keresem az általa rajzolt könyveket. Mára azon kevés illusztrátor egyike, akinek a rajzai miatt még akkor is képes vásárolni, ha egyébként a történet nem feltétlenül keltette fel az érdeklődésemet. Abszolút kedvenc lett! Iszonyú hálás vagyok a kiadónak, hogy őt kérték fel a mesémhez, neki pedig azért, mert ilyen hihetetlenül gyönyörű képeket alkotott hozzá. Alig várom, hogy az olvasók is megcsodálhassák őket!
Három éve jelent meg első mesekönyved, A ló, aki édességet tüsszentett. Milyen volt találkozni olvasókkal, gyerekeknek foglalkozást tartani? Volt ebben korábban tapasztalatod?
A szereplés alapvetően nem újdonság számomra, mert egyetemistáknak rendszeresen tartok előadást vagy gyakorlatot. De gyerekekkel ez teljesen más. Rettenetesen zavarban vagyok, és mindig nagyon izgulok, hogy egy-egy foglalkozás során jól érezzék magukat, és csupa pozitív élménnyel gazdagodjanak. Ez egy egészen új és izgalmas dolog. De az is fantasztikus érzés, amikor számomra ismeretlen emberek jönnek oda hozzám, hogy elmondják, mennyire tetszett nekik a mesém. Vagy ha megkérdezik, hogy csinálhatnak-e velem egy közös szelfit, hogy a gyerkőc az iskolában eldicsekedhessen vele a társainak. Volt rá példa, hogy a könyvem szerepelt egy szegedi könyvtár olvasóversenyén, aztán meg egy egész családi napot szerveztek olyan játékos vetélkedőkkel, amelyeknek mindegyike az édességet tüsszentő ló meséjéhez kapcsolódott. Én pedig örülök, hogy tagja lehettem a zsűrinek, mert hihetetlenül inspiráló volt. Az pedig külön szívmelengető, amikor régen látott ismerősök bukkannak fel a dedikáláson – immár a gyermekeikkel, hogy aláírathassák a könyvüket és csacsogjunk egy kicsit. Amikor ezekre visszagondolok, vagy csak rápillantok a könyvemre a polcon, alig hiszem el, hogy mindezek velem történnek.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
