Nemigen beszélt, inkább csak hallgatta a fák susogását. Így aztán senki sem csodálkozott nagyon, hogy amikor Závoczki Endréné meghalt, belőle is platánfa lett. Magasra és terebélyesre nőtt a ligeti tó partján, és megnyugodva állapította meg, hogy fának lenni semmivel sem rosszabb, mint embernek. Tavasszal ugyanúgy illatoztak körülötte az akácok, nyáron simogatta a nap, ősszel körültáncolták a falevelek, télen a tenyeréből ettek a rigók. Egyszer, amikor különösen hosszúra nyúlt a tél, fázósan bújtak össze mind, akik éltek: a házakban az emberek, a Ligetben a fák. Csupasz koronájukon megremegett a zúzmara, ahogy egymáshoz hajoltak és összesúgtak a szélben. – Már egészen elgémberedtek a gyökereim – jegyezte meg Tóth Mancika, a karcsú akác. – Sosem lesz tavasz, én mondom, sosem lesz – sóhajtott egy pesszimista fűzfa. Závoczki Endréné megvetően prüszkölt, és a korcsolyázótó felé nézett. Még hogy sosem! Ha ezek tudnák, hány tavaszt látott ő már kivirágozni, hány gyereket felnőni, hány szerelmet fellángolni, hány szívet megszakadni! – A gyerekek felnőnek, a szívek megszakadnak, de abban mindenki biztos lehet, hogy a telet tavasz követi, és a zimankó nem tart örökké. Ez így van, amióta világ a világ. Kivéve persze azt az esetet, amikor a városban megállt az idő. – Milyen esetet? – kíváncsiskodott Tóth Mancika. – Régen történt – dünnyögte Závoczki Endréné. – Maga akkor még faiskolába járt. – Ugye, szomorú történet? – derült fel a pesszimista fűz. – Szomorú is, vidám is – sóhajtott az öreg platán, és közelebb hajolt a többiekhez. Suttogva mesélt, köré gyűltek a rigók, a cinkék, a galagonyabokrok. Hogy mit mesél az öreg Závoczki Endréné? Kiderül A MACSKAHERCEG KILENCEDIK ÉLETE című könyvből!