Mindaz, amiért az emberek annyit beszéltek az öreg Pettsonról, Findusz szültésnapján történt. Findusznak, a kandúrnak egy évben háromszor volt születésnapja, csak mert úgy érdekesebb; és valahányszor beköszöntött a nagy esemény, Pettson palacsintatortát sütött neki. Mint mindig, az öreg aznap reggel is kint járt a tyúkólban, és egy egész kosárra való tojást gyűjtött össze. Amikor azonban nem talált lisztet az éléskamrában, és be akart menni a faluba vásárolni, hirtelen minden a feje tetejére állt.. Régóta az a hír járta, hogy az öreg Pettson bolond. Hiszen nem elég, hogy beszélget a macskájával, hanem még szülinapot is rendez neki. Persze Findusz ezt meg is követeli, a minden évben elmaradhatatlan palacsintatorta elkészítése azonban rengeteg bonyodalomba kerül. De hát úgy ismerjük Pettsonékat, hogy akadály nekik egy kis házi bikaviadal? Ezt a könyvet kisebb ovisoknak, mesemániás 3 éveseknek már nyugodtan olvashatjuk. A történet ritmusát a ciklikus ismétlődések, a szülinapi palacsintasütés útjába gördülő újabb és újabb kis akadályok adják. A mese végén már nem kisebb akadályt kell Findusznak legyőznie, mint egy álmából felriasztott bikát. Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy végül persze minden megoldódik, és csak elkészül a finom palacsintatorta.   Részlet a mesekönyvből   Pettson beleütötte a tojásokat egy tálba. – Na, most pedig szükségünk van még tejre meg cukorra meg egy kis sóra meg vajra meg lisztre – sorolta, majd mindent kipakolt az éléskamrából. Lisztet azonban nem talált. – Hol lehet a liszt? Te etted meg, Findusz? – kiáltott ki a kam­rából. – Soha életemben nem ettem még lisztet – válaszolta Findusz sértődötten. – Akkor biztosan én voltam az – motyogta az öreg, és elgondol­kodva vakargatta az orrát.  Aztán még háromszor átkutat­ta a kamrát, a tűzhelyet, a ruhás­szekrényt meg a felnyitható padot a konyhában, lisztet azonban se­hol nem talált. Pettson fogta a biciklit, és éppen útnak indult volna, amikor észrevet­te, hogy a hátsó kerék lapos. – Hát ez meg micsoda? Te haraptál lyukat a gumiba, Findusz? – mo­rogta enyhe rosszkedvvel a hangjában. – Igazán nem szokásom gumikba lyukat harapdálni – orrolt meg a kandúr. – Akkor bizonyára én voltam az – dörmögte gondterhelt képpel az öreg, és közben a fülét húzogatta. – Na, nem baj, ezen könnyen segíthetünk. Maradj csak nyugodtan, hozok néhány szerszámot a műhelyből, befoltozom a gumit, aztán pedig elmegyek, és veszek lisztet, hogy folytathassuk a tortasütést. A kandúrnak azonban esze ágában sem volt várakozni, hanem inkább előrefutott a barkácsműhelyhez. Amikor Pettson be akart menni a műhelybe, kiderült, hogy a kulcs eltűnt, és az ajtót nem lehet kinyit­ni. – Mit jelentsen ez? – siránko­zott az öreg. – Hiszen ezt az ajtót sosem szoktuk bezárni. Te hánytad el a kulcsot, Findusz? – Igazán nem szokásom kulcso­kat elhányni – válaszolta a kandúr vérig sértődve. – Akkor biztosan én voltam az. Hiszen ez szörnyű! – töprengett az öreg, és közben a szemét dör­zsölgette. A biztonság kedvéért be­kukucskált az ablakon. Aztán még egyszer megpróbálta kinyitni az ajtót, de az továbbra sem engedel­meskedett. Ekkor Findusz füttyentett egyet a kútról, és lefelé mutogatott. Az öreg Pettson odasietett. – Nézd csak, a mindenségit, hiszen ott a kulcs a víz legalján. Vajon hogy került oda? És hogy fogom onnan kiszedni? – Jó ideig gondol­kodott, és közben az állát vakargatta. Aztán egyszer csak nagyot ugrott, amikor rájött, mi a teendő: – Tudom már! Ha egy hosszú fadarabra kampót erősítek, akkor az­zal valószínűleg ki tudom halászni a kulcsot. Van egy hosszú fadarabod, Findusz? – Soha nem volt még hosszú fadarabom – felelte a kandúr, és nem tudta, hogy megsértődjön-e. – Akkor hát biztos nekem van valahol – tűnődött az öreg, miközben a kalapját piszkálgatta. – Maradj csak, mindjárt kerítek egyet! Akkor aztán kihalászom a kulcsot, bemegyünk a műhelybe, kiveszem a szerszámo­kat, megjavítom a biciklit, és elmegyek lisztet venni, hogy folytathassuk a tortasütést! A kandúrnak azonban esze ágában sem volt várakozni, hanem inkább előrefutott, és elkezdett keresni egy alkalmasnak tűnő botot.