Nagy Koppány Zsolt   Minden történethez tartozik egész oldalas illusztráció; a rajzok szépek, kidolgozottak, pontosak, kellő mértékben szürreálisak (akár a történetek), és rendkívül részletgazdagok. Ez azért fontos, mert mindkét gyerek el tud merülni bennük, amíg az amúgy éppen ideális hosszúságú mesék atyai dörmögéssel elhangzanak. Utána kérdezősködés, a szürreáliák dekonstruálása vagy továbbgondolása jön, és kezdődhet a következő mese: olyan, mint a nassolnivaló, épp annyit lehet belőle fogyasztani, amennyi a kívánalmakhoz tökéletesen illeszkedve oltja a meseéhséget. A történetek, bevallom, először kicsit megleptek: mégpedig azért, mert a többségük lezáratlan, szinte mindig a közepükön érnek véget. De alig három sztori után ráéreztem az eljárás ízére (a gyerekeket addig sem zavarta, sőt), és attól kezdve már magam is élveztem, és alig vártam, hogy a végén továbbgondoljuk a történteket. (A holdléghajó című, egy különleges álomról szóló mesében erre külön fel is szólít a szerző: „Innen te álmodd tovább a történetet!”, mondja, amikor a mese a helyzet felvázolása és elindítása után egy meghökkentő eseménnyel véget ér, és a szálakat nekünk kell elvarrni.) A magyar szöveg míves, a történetek egyike sem édeskés vagy műcuki (mindkettő gyakori hibája amúgy a legújabb kori mesetermésnek), a tanulságok furák és okosak (például amikor Gézának, a borznak három madár három különböző gombát ajánl fel, amelyek egyikétől élete végéig boldog lesz, másikától soha nem lesz fáradt, a harmadiktól pedig éhes, Géza így utasítja vissza: „Nézzétek, kedves madarak, ha most felmászom erre a dombra, leülök egy fa alá és élvezem a kilátást, gomba nélkül is boldog vagyok. Ha soha többé nem fáradhatok el, nem érzem a pihenés örömét. Ha soha többé nem eszem, nem élvezem a jó ízeket. Köszönöm nektek, de azt hiszem, várnotok kell, amíg erre téved egy másik vándor.”), a rajzok pedig percekig lekötik a gyereket (ami igen nagy szó az aktuell vizuáltobzódásban).