– Csak én énekelgetek, a kis hegyes orrú pufók – szólt a béka csendesen és kibújt a föld alól.

A mogorva hegy most lilult csak be igazán. A térde kalácsa is feketelilává változott.

– Te, te énekelgetsz? Hát megengedtem én, hogy énekelgess, dudorássz, örömködj?

– Nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem tőled, ne haragudj! – mondta csendesen a pici szemű béka.

– Hogy te milyen csúnya vagy, és még hangod sincs – dobbantott erős talpával a hegy -, eltűnj a szemem elől, de azon nyomban!

– De, de ez az otthonom – motyogta könnybe lábadt szemmel a kis lila béka – hova is mehetnék?

– Méghogy az otthonod? Hát, ki engedte meg neked, hogy itt élj? Ki hívott téged ide? Itt rád semmi szükség! – dühösködött mély hangjával a lilaharagú.

– Nincs hova mennem, hadd maradjak itt – szólt kérlelve a kis pufók -, ígérem, csöndben leszek, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok.

Na, csak ennyi kellett a mogorva, kőszívű hegynek. Rázkódott benne a harag, csak úgy lógatta a fákat, hegyi bokrokat. Toporzékolt, lódította lefele lila nagy köveit. Zúdult a kőzuhatag, lila dübörgéstől remegett az égbolt. Szegény kis pufók, szedte apró békalábait, ahogy csak bírta. Cikázott, szökkent a sok kő elől. Meg sem állt, vissza sem nézett, rohant a hegyen lefelé. Menekült, földönfutóvá lett. Potyogtak a lila könnyei, lógatta hegyes orrát, azt sem tudta, merre menjen, mitévő legyen, hol találjon új otthonra. Egy mocsaras, kúszó növényekkel tarkított tóhoz érkezett. Szipogva lehuppant egy hideg kőre. Dörzsölte apró szemeit.

A nap már megbontotta ágyát, aludni készült. Nyújtózkodott még egy keveset, aztán szelíden végigsimította a lila pufók apró fejét, mintha nyugtatni akarta volna a földönfutót. Nagyon jólesett ez a békának, azon nyomban elnyomta az álom. Pontosan tizenhárom nap és tizenhárom éjjel gubbasztott a hideg kövön. Ott ácsorgott, ott ücsörgött szomorúan, tanácstalanul. Nem volt semmije, magányosan tengette mindennapjait és közben azon gondolkodott, bárcsak ne kuruttyolt volna, akkor a hegy sosem űzte volna el az otthonából.

Ahogy így tépelődött magában, különös zajra lett figyelmes. Egy korhadó fatörzs mögül előugrott valaki. Egy zömök békát látott, széles fején nagy vigyor feszített. Vigyorgott a béka, majd rázendített. Füttyögött, fütyölt, fütyörészett, nagy szemeit le sem vette a lila békáról. Ámult-bámult és közben vidámkodott.

– Hát te ki vagy? – kérdezte sűrűn pislogva a kis lila.

– Azt a harmatkásás békatutaját neki, ez akartam én is kérdezni! – rötyögött hangosan hasát fogva a füttyentő.

– Lali vagyok, a földönfutó lila béka – mondta lebiggyenő szájszéllel a kis pufók.

– Én meg Bajuszos Béla, a füttyentő béka, örvendek tisztelettel – mondta a vidám béka, és magához ölelte a hegyes orrú kis lilát.

– Én is örvendek – suttogta Lali az ölelésben.

– Földönfutóóó? Miért vagy te földönfutó? – ráncolta homlokát Bajuszos Béla.

– Látod ott messze azt a lila hegyet? Ott éltem, ott volt az otthonom – morzsolgatta kibuggyanó könnyeit a lila béka.

– Naaaaaa, ne keseregj, inkább meséld el, mi történt – biztatta kedvesen Lalit a füttyentő.

– Egyedül éltem ott már nagyon régóta, és hogy magányom, szomorúságom elűzzem, vartyogtam és kuruttyoltam hangosan. Ezt meghallva a lila hegy elűzött, azt mondta rút vagyok, és nincs ott szükség rám – magyarázta a pufók kisbéka.

– Sose keseregj, kedves lila barátom, a legjobb helyre érkeztél. Meglátod mennyi békabarátra fogsz itt szert tenni. Mindenki kuruttyol és vartyog, amikor a kedve tartja, és elárulhatok neked egy titkot. Egyiknek sincs ilyen gyönyörű lila színe, mint neked.

– Békabarátok? És itt maradhatok? És új otthont építhetek, alagutakat fúrhatok a föld alatt? És kuruttyolhatok kedvemre? – kérdezte lelkesen Lali.

– Hát persze, és szívből örülök, hogy itt vagy – vigyorgott fülig csúszó szájszéllel Bajuszos Béla.

– S hogy ezt kellőképpen megünnepeljük, én amondó vagyok, füttyentsünk és kuruttyoljunk, hajladozzanak a nádszálak a hangunkra.

Rá is zendítettek. Torkuk szakadtából vartyogtak és füttyentettek. Úszott a hangjuk messzire. És lássatok csodát, egyre több béka ugrott elő a bokrokból, a tóból, a kövek alól. Eperszínű, hupilila, rőtszínű és fekete, pöttyös és csíkos, kicsi és nagy, együtt zenéltek, örültek egymásnak a nagy békazengésben.

Azóta Lali ott él a nádas tó mellett, a korhadt fa alatt, mélyen a földben. Új otthonra lelt és igazi barátokra.