– Franci, Franci, hol vagy? – kiáltotta Pukka izgatottan. Franci biztosan tudja, hova lettek a festékek – gondolta. Franci nem válaszolt. Vajon hol csatangol ilyen kora reggel – tűnődött magában a zöld fülű manó, és kiszaladt a százegy éves tölgy elé, hogy megkérdezze Pált, a harkályt, nem látta-e a kis törpesárkányt. – Pál, Páááááááál, hagyd abba a kopácsolást, kérlek! Kérdezni szeretnék valamit! – kiáltotta torkaszakadtából Pukka. Pál a tölgy vén törzsét tisztogatta. Abbahagyta a kukacvadászást, és lerepült Pukkához. – Itt vagyok, kérdezz bátran. Történt valami? – kérdezte kíváncsian a harkály. – Nem láttad ma reggel Francit? – De láttam. Úgy hiszem, valami nagyon fontos dolga akadhatott, mert úgy szedte a lábait, mint egy mezei nyúl. – Nem értem – csodálkozott Pukka –, miért nem szólt nekem semmit? – Lehet, valami titkos ügyben kellett eljárnia. – Köszönöm, Pál. Láttad azt is, merre indult? – Hát persze, a völgy felé sietett. Pukka a völgy felé vette útját. Az Átlátszó Patak csobogó útját követte. A nap kócos sugarait rendezgette, s közben vidáman azt fürkészte, mi történik lent a földön. Az áfonyabokor árnyékában üldögélt egy ásítozó fürj. Pukka megkérdezte tőle: – Szervusz, nem láttad véletlenül Hapci Francit, a törpesárkányt? – De igen, a völgyben láttam, az óriásbokrok közelében. Bigacsigával beszélgetett – mondta kedvesen a fürj. – Köszönöm – hálálkodott Pukka, és sietve továbbrobogott. A völgyben búzamezők fogták közre a Zöldgyöngy tavat. Az aranyló búzatengerben piros pipacsok járták kecses táncukat. A szél néha meg-megcsiklandozta őket, s ilyenkor hangtalanul összenevettek. Pukka a vakondtúrások mellett talált rá az óriásbokrokra. Ahogy közeledett, Franci kék taraját pillantotta meg a legöregebb bokor ágai között. Hangos éneklés ütötte meg a fülét: – Festek, festek, festegetek, pompás színeket keverek. Körbe, körbe vezetem pingáló kis ecsetem. – Ezt azonnal látnom kell – suttogta Pukka, és a bokor mögé lopakodott. Nem fogjátok elhinni, amit látott. Hapci Franci egy jól megtermett kövön üldögélt, egyik kezében ecset, másikban festéktubusok. Mit gondoltok, mit csinált? Festett. Még az orra hegye is festékes volt. Pukka csak ámult-bámult. Földbe gyökereztek a lábai. Franci festett. De mit? Nem volt előtte festékállvány, sem papír, de még keserűlapu sem. Csigabigák álltak előtte, hosszú sorban. Bigacsiga állt legelöl. Franci nem tájképet festett, de még arcképet sem. Csigabigaházakat pingált. A legkülönb színárnyalatokat kente fel a csigabigák házaira. Nem volt két egyformára festett csigaház. Senki a világon nem látott még ilyen gyönyörű színekben pompázó csigaházakat. Odagyűltek a mezei nyulak, a pockok, a mókusok. Tapsikoltak örömükben, annyira örültek a látványnak. – Franci, Franci – kiáltott Pukka, és előbújt a bokrok mögül. – Szia, Pukka, ugye milyen szépek lettek a házak? – lelkesedett a kis törpesárkány. – Nagyon szépek. Sosem láttam még ehhez hasonlót – mosolygott Pukka, és titokban arra gondolt, ezután több festékre lesz szükségük.