Csenge alig várta a másnapot. Ahogy felébredt, már szaladt is a tündérpalotához, és reggeli után nekiálltak a munkának: a palota rózsaszín lett, a tetőt és a virágokat lilára festették, a levélkéket zöldre, az ajtót és az ablakokat barnára. Csenge elégedetten szemlélte a kész művet. – Hová tegyük? – kérdezte anya. – A virágládába – mondta a kislány. – Hátha a virágoknak is megtetszik, és akkor kinyílnak. Együtt kisétáltak a kertbe, és elhelyezték a tündérkék új otthonát a rügyező nárciszok közé. – Anya, kint maradhatok kicsit játszani? – kérdezte Csenge. – Persze, drágám – mosolygott anya. A kislány lehuppant a földre és várta a tündéreket. Nem is kellett sokat egyedül ücsörögnie, hamar előröppent mind a három tündérke. – Tetszik? – kérdezte őket Csenge a palotára mutatva. – Gyönyörű! – lelkendezett Akác. – Milyen szép virágokat festettetek rá!  – ámuldozott Levendula. – Imádom a virágokat. Ó, de itt nálatok egy sincs. – Sajnos nincs – mondta Csenge szomorúan. – Anyával mindig ültetünk, de nem nyílnak ki. – Azt hiszem, ezen segíthetünk – csilingelte Levendula, és körberöppent a teraszon, csillámport szórva maga után. És láss csodát, a nárciszok szirmot bontottak. Csenge örömében összecsapta a kezét. – Köszönöm – nevetett a tündérekre, majd elszaladt anya után, hogy elmesélje neki, milyen csodát tettek a gondoskodás és a szeretet.