Azt beszélik, minden akkor kezdődött, amikor egy szépséges királylány összetörte a szívét. Nem volt fölényes, sem gőgös, tisztelettudóan bánt az őt körülvevőkkel, de egyedül járt-kelt, a világ szeme elől elbújva élte mindennapjait. Sosem volt ideje senkire és semmire. Sosem dugta ki az orrát még a királyi nagykertbe sem. Nem ült fel egyik pejlova hátára sem, hogy körbelovagoljakirályi birtokát. Nem olvasott a kerti futószőlő-lugas alatt, és soha nem mártózott meg a palota melletti, áttetsző vizű folyóban. Hogy mégis mit csinált? Bezárkózott a palota legeldugottabb szobájába és egész nap csak játszott. Neki volt a világon a legnagyobb játékgyűjteménye. Gyűjtötte a fajátékokat, logikai játékokat, kirakósokat, kisvonatokat, fabábokat, marionetteket, a felhúzható zeneszerkezeteket, a bohócokat, a műanyag katonákat, társasjátékokat, a kis repülőket, búgócsigákat. Ott ücsörgött a bezárt szobában, és játszott reggeltől estig. Néha még ebédelni is elfelejtett. A játékok meg csak gyűltek. Messzi vidékekről rendelte a legújabb játékcsodákat. Míg új volt egy játék, repesett a szíve az örömtől, de ahogy letépte a csomagolópapírt, kibontotta a dobozokat, megcsodálta a kapott szerzeményt, máris megkopott az öröme. Játszott, hogy teljen az idő, hogy lefoglalja magát, hogy ne gondoljon a magányára, de azt érezte, valami egyre erősebben szöszmötöl ott belül. Szuszákol a lelkében a búbánat. Egyik kora reggelen rémálomból ébredt. Minden porcikája remegett. Izzadt homlokát törölgette, és próbálta felidézni magában a rémképeket. Csak arra emlékezett, hogy sötétség borul mindenre, és ő egy nagy, kihalt, hatalmas kőházakkal körülvett szűk téren áll, és senki nincs körülötte. Kipattant az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltötte legelnyűttebb gúnyáját. Lerobogott a lépcsőn, intett a főajtónállónak, nyissa rögvest a nagykaput. Mély levegőt szívott, aztán kilépett. A királyi város piacterére indult. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant , becsukta a szemét, és hallgatta az utcai zsivajgást, szívta magába a piactéri reggeli kalács bódító illatát. Kedve lett volna mindenkit a keblére ölelni, de tudta, aligha tehetne ilyet. Mosolyogva folytatta útját, ide-oda kanyargott a kis utcákban. Pásztázta a házakat, az ismeretlen tekinteteket. Raktározta a sok látványt. Ahogy így bandukolt, egy zsákutcába fordult. Az utca végén ódon kőház. A kőház előtt öt szakadt ruhájú, mezítlábas kisfiú. Mindegyik kezében apró kődarab. − Most én jövök – nyafogott a legkisebb –, ez így nem tisztességes. − Azért, mert nem tudsz számolni, nem mi vagyunk a hibásak – röhörészett egy kopaszra nyírt nagylegény. − De igenis tudok számolni – törölgette piszkos kezével bal szemét a legkisebb. − Ne sírj már, senki nem bántott! – fordult a legkisebbhez egy mosolygó vöröshajú. − Fújd ki az orrod! – szólt egy lyukas sapkás, és zsebkendőt nyújtott a legkisebbnek. − Mit játszotok? – lépett elő a király egy korhadozó fakapu alól. − Kődobálóst – mondta egy szeplős kisfiú és kételkedően végigmérte azidegent. − Nézhetem? A gyerekek összenéztek, megvonták a vállukat. – Nincs kedved velünk játszani? – kérdezte a legkisebb. – Hát elment az eszed? – horkant fel a legnagyobb –, tán nem gondoltad, hogy felnőtt létére beáll? − Persze, hogy beállok. Miért is ne – szólt az ifjú király, és a gyerekek mellé lépett. − Csak először mondjátok el, hogy is kell ezt játszani – mosolyogta el magát a király –, még sosem játszottam ilyen játékot. A kis szeplős és a lyukas sapkás felváltva magyarázták el a játékszabályokat. A kopaszra nyírt türelmetlenül szorongatta a kövét a kezében. − Itt egy kő, fogd! – nyújtotta markát az idegennek a kis szeplős. Az ifjú király elvette a követ, és a legkisebb mellé lépett. Apró kavicsokból kirakott vonal mögé álltak. Onnan dobták a köveket egy megrozzant, egyablakos kőház kapujához. − Szóval az nyer, aki a legközelebb dobja a kapuhoz? – morfondírozott a király. − Az. Én nyerem ezt a kört is – hunyorgott nagyképűen a kopaszra nyírt. Ráfújt a kőre, ugrált kettőt balra, kettőt jobbra, motyogott valamit, bal karját kicsit meglendítette, és zutty, repült a kő. Talán erősebben kellett volna koncentrálnia, vagy talán a lengedező szél volt az oka, de úgy esett, hogy a kő kicsit sutácskán ért földet. − Úgysem tudtok legyőzni! – csapta össze vaskos tenyerét a kopasz nagylegény. Sorban következtek a gyerekek. Először a legkisebb dobott, aztán az ifjú király, őt követte a szeplős, a vöröshajú, a lyukas sapkás. Amikor az utolsó kő is földet ért, a kövekhez szaladtak, és láss csodát, a legkisebb kisfiú köve esett a legközelebb a kapuhoz. − Nyertem, nyertem, én nyertem! – ugrált örömében egy lábon a legkisebb. − Látod, milyen ügyes vagy – simogatta meg a fejét az ifjú király. − Mert szerencséd volt, csak azért, és mert ez a ti kaputok és jól ismered a helyet! – bumfordiskodott a kopaszra nyírt. − Hagyd már abba, tanulj meg veszíteni végre! – csapott a lyukas sapkás a kopaszra nyírt fiú vállára. − Fiúk, ő a győztes, és kész! Ha kívánhatnál valamit jutalmul a győzelmedért, mit kívánnál? – fordult az ifjú király a legkisebbhez. − Hogy mit kívánnék? Hát, hajasbabát a húgomnak, favonatot kis állomással a kisöcsémnek. Cifra csörgőt a most született kishúgomnak, és megannyi kiskatonát, búgócsigát a barátaimnak. − És magadnak? Magadnak mit kívánnál? – kérdezte tágra nyílt szemmel a király. − Magamnak semmit – suttogta a kisfiú. − Köszönöm a játékot – nézett a gyerekekre szelíden a király –, most mennem kell. Viszlát! − Viszontlátásra! – mondták a fiúk elmélázva, és addig követték a szemükkel az idegen hátát, míg az be nem fordult a sarkon. Amikor a nap leszaladt az égről, lódobogás zajától lett hangos a város. Reggel a kőházak fakapui előtt apró díszes csomagok tornyosultak. Mindegyik csomagban játékcsodák. Nem lehetett tudni, ki küldte, honnan érkeztek. Csupán egy dobozban volt levél. A levélen ez állt: A kisfiúnak, aki magának nem kívánt semmit. Tovább>>