- No, te szegény ember, ki adta ezt a tanácsot neked? Valld ki nyomban, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz! - Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, van nekem egy tizenhét esztendõs leányom, az, adta nekem ezt a tanácsot. Azt mondja a király: - Állj meg, te móc, kihúztad a tövist a falunak a lábából, s ütötted a magadéba. Majd adok én neked bajt, ha eddig nem volt - avval fordul egyet a király, felvesz egy új cserépfazekat, amelyiknek az oldala be volt esve. - Mondd meg a leányodnak, ezt a fazekat úgy befoldja, hogy ezen se folt, se varrás ne látszódjon, mert ha nem, akkor neked is fejedet vétetem, a leányodnak is. Elveszi a szegény ember a fazekat, viszi hazafelé nagy szomorúan, megérkezik a leányához. - No, édes leányom, kihúztad a tövist a falu lábából, s beleütötted a magadéba. Ehelyt küldött a király egy fazekat - s elmondja a parancsolatot. - Jól van, édesapám, a maga feje egyet se fájjon emiatt. Üljön le, egyék, igyék s nyugodjék. Mikor felkel az édesapja, azt mondja neki a leány: - Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat, s mondja meg a királynak, hogy: "Felséges király, az én leányom árvasággal nõtt fel, de nem látta, hogy zsákot vagy inget színérõl foldott volna meg valaki. Ha a felséges király akár mással, akár magával kifordíttatja ezt a fazekat, én becsületemre fogadom, befoldom úgy, ahogy õ kívánja." Elémondja a móc ember a leánya üzenetét a királynak, a király félrefordul, s elkacagja magát: - Megállj - azt mondja -, majd küldök én a leányodnak bajt, ha eddig nem volt. Elmegy a király, felvesz három fõ kendert, s odaadja a mócnak: - Nesze, te szegény ember, vidd el a leányodnak ezt a három fõ kendert. Mondd meg neki, hogy ebbõl künnvaló, bennvaló cselédimnek, egy század katonámnak fehérnemû gúnyát fonjon, szõjön, mert ha nem, elpusztítlak leányostul együtt. Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza. - No, édes leányom, ehelyt küldött a király neked három fõ kendert, hogy ebbõl künnvaló, bennvaló cselédinek s egy század katonájának fehérnemû gúnyát fonjál, szõjél. Azt mondja a leány: - Üljön le, édesapám, egyék, igyék, nyugodjék. Azalatt a leány kimegy a favágóra, felvesz két kicsi fácskát, akkorát, mint két pipaszár. - No, édesapám, evett, ivott s nyugodott-e? - Ettem is, ittam is, nyugodtam is, édes leányom. - Akkor menjen el a királyhoz vissza, s kérje meg, hogy mivel én árvasággal nõttem fel, nekem szövõszékem egy szikra sincs, azon instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással ebbõl a két eszközfából nekem szövõszéket csináltasson, de olyan móddal, hogy abból se ki ne vegyen, se hozzá ne tegyen. Ha ezt megcselekszi, akkor én fogadom becsületemre, hogy abból a három fõ kenderbõl nemcsak a bennvaló cselédjeinek, hanem az egész országbeli katonájának fonok, szövök fehérnemû gúnyát, amennyi kell. Félrefordul a király, s elkacagja magát: - Te móc, hány esztendõs a te leányod? - Tizenhét, felséges király. - Mondd meg a leányodnak, hogy ezen s ezen a napon itt legyen, de se úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis idejöjjön. Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön. Elbúcsúzik a móc a királytól, s elmegy haza: - No, édes leányom, én megmentõdtem a járástól, menj most már te is. - Mit mondott a király, édesapám? - Azt mondta, fiam, hogy ezen s ezen a napon odamenj, de se úton, se útfélen, se gyalog, se lóháton ne menj. Ajándékot is vigyél, anélkül is menjél. - Jól van, édesapám. Elmegy a leány egyszeribe a faluba, tudott egy szamarat, elkéri, oda is adják. Elviszi haza a szamarat, s szénát, zabot ad neki. Azután vett két házigalambot, azokat is elviszi haza. Alig várta a napot, hogy indulhasson. Megérkezik az áldott nap, amelyiken neki menni kellett a király eleibe. Megindul a leány az útnak a kellõs közepén a szamáron. Vitte a pár házigalambot két fatál között a hátán. Várja a király a móc leányt, megérkezik: - Adjon isten jó napot, felséges király! - Isten hozott, te móc leány! - Itt vagyok parancsolatodra, felséges király! Úton se jöttem, útfélen se jöttem, mégis idejöttem. Ajándékot is hoztam, anélkül se jöttem. Hívja a király: - Jer be a házba, te móc leány. - Nem azért jöttem, felséges király, hogy be ne mennék, be merek én menni. Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s a két galamb elrepül. Papot hívat a király, összeesküszik a móc leánnyal. Mikor az esküvés megvolt, azt mondja a feleségének: - No, te leány, te immár a feleségem vagy, hanem azt parancsolom, hogy te az én hírem s akaratom nélkül soha senkinek tanácsot ne adj, arra fejed ne legyen, mert ha másként teszel, rosszul lesz dolgod. - Nem is adok, felséges király atyám, senkinek tanácsot. Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó szekere, a másiknak egy csikós kancája, úgy hordogattak mindennap cimboraságban egy-egy kicsi fát az erdõrõl a kancával s a szekérrel. Egyszer, mikor mennének az erdõre, hideg szél fújt az erdõ felõl. Amelyiké volt a kanca, a kancán ült, amelyiké a szekér, a szekéren, de hazafelé szemmel, mert a hideget nem állhatták, hogy szembe fújjon. Azt mondja egyszer, aki a szekéren ült: - Állj meg, komám, mert az én szekerem megcsikózott. Azt mondja, amelyik a kancán ült: - Meg bizony az én kancám. - De bizony az én szekerem alól maradt ki a csikó. Abból a helybõl megfordulnak, s elmennek haza. Hazulról elmennek akirály eleibe. Hát a királyt nem kapják otthon. A királyné leülteti õket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal. Elkezdi a kancás ember: - Felséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Ahogy megyünk az erdõre együtt, ez a komám azt mondta, hogy álljunk meg, mert az õ szekere megcsikózott. Megálltunk s megtértünk. Nem tudtunk megosztozni a csikón, ide kellett folyamodjunk a felséges király eleibe. Ahogy a két pörlekedõt végighallgatja a királyné, azt mondja nekik: - Ó, ti két boldogtalan ember, ugyan bizony mit osztozódtok, mit veszekedtek együtt ilyen dolog felett, hisz ezért a világ kikacag titeket! Én azt mondom nektek, menjetek haza, kössétek meg a kancát a szekérhez. Ha ez a kutya csikó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré, de ha a kancát, úgy a kancáé. Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csikó nem a szekeret szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut, kirántja a csikót az anyja alól, behúzza a szekér alá, s azt mondja: - No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdõn a szekerem alatt voltál, hát légy ott most is! De a csikó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett. Jól van, a király megérkezik a vadászatból. A két pörlekedõ ember kapja magát, ismét elmennek a király udvarába, s fülirõl-farkáról elbeszélik a dolgot magának a királynak is. A király megharagudott azért, mégpedig ugyan erõsen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá alkalmatlankodni. Jól elszidta a szekeres embert, hogy ha még egyszer magáénak mondja a csikót, mindjárt fejét véteti vagy felakasztatja, de megharagszik a király most immár a feleségére is, amiért tanácsot adott másnak az õ híre nélkül. - No, édes feleségem, te állhatatlan móc leány, mit fogadtál volt, mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz, mégis adtál. Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz. - Vagy igen, édes uram, még egy ebédet készítek, azután elmegyek. Az ebédet megkészíti a királyné, s azt mondja a király: - Hatlovas hintó eleibe fogass be, s ami a legdrágább kincsed, vigyed, amerre tetszik, de velem tovább nem lakol. Hat lovat hintó eleibe fogat egyszeribe a királyné, az urát már az asztalnál ellátta álomporral, neki drágább kincse nem volt, mint a kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletétette a hintóba. Hajtat két éjszaka, három nap. Megébred az ura egyszer az úton, széjjelnéz: - Édes kincsem, hová viszel? - Édes uram, tudod-e, mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem, tegyem a hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te, én viszlek. - Az isten megfizeti, édes kincsem, állj meg, térjünk meg haza. Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok. Megtérnek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet újból. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp levet kapott. Még a mai napig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a kigyelmetek vendégei.