Pötty szerette az iskolát. Az apró osztályteremben Mályva néni, a tündértanítójuk bogárszámtanra, lepkenyelvtanra és tündérirodalomra oktatta őket. De Pötty legjobban a játékórát szerette. Ilyenkor az összes tündérgyerek kisereglett az iskola udvarára, és meg sem állt a móka. Voltak, akik repülőfociztak, mások kergetőztek, vagy bújócskáztak. Pötty a többi tündérkéhez hasonlóan nagyon szeretett játszani. Ugyan nem ő volt a legügyesebb kergetőző, és a fűszálak között is nehezen talált magának búvóhelyet, ez mégsem szegte kedvét. Legjobb barátaival, Pindurral és Bogárkával mindig élvezet volt játszani.
A tündérlánykák ezen a szép, virágillatú napon viszont olyan hangosan kacagtak, és olyan lelkesen hemperegtek a földön, hogy Mályva néni kénytelen volt megszidni őket.
– Lányok, mégis mi ez a hangoskodás? És hogy néz ki a ruhátok? A végén még összekevernek titeket egy rosszcsont manóval.
– Jaj, a manók olyan félelmetesek! – sikkantott fel Pindur, akinek tengernyi szeplő pettyezte az arcát.
– Mályva néni, ne tessék engedni, hogy elvigyenek – porolta le gyorsan a ruháját a turcsi orrú Bogárka. Egészen elsápadt a gondolatra, hogy őt mindenféle manónak nézzék.
Pötty azonban bátran kihúzta magát.
– Ne féljetek, lányok! Ha jön egy manó, majd megvédlek titeket.
– Mégis hogy védenéd meg őket? – lépett oda hozzájuk Berkenye, az osztály legmagasabb tündérfiúja. – Talán rájuk röfögsz, te kövér malacka?
– Ne csúfold Pöttyöt! – keltek azonnal barátnőjük védelmére a tündérlányok.
Pötty szája szomorúan lekonyult. Berkenye és a barátai mindig gonoszkodtak vele, csak mert ő egy kicsit pufókabb volt a többieknél. Mályva néni már többször rájuk szólt, sőt Berkenyét a sarokba is állította, de az a gézengúz még mindig előszeretettel csúfolódott.
Egy dolgot fontos tudnunk Pöttöm Pöttyről. Mérhetetlenül, sőt már-már őrületesen imádta az édességet. Mindegy volt neki, hogy fagyi vagy krémes, habcsók vagy epres torta. Ő mindet szerette, és sosem állt meg egy szeletnél. Az utóbbi hetekben pedig arra jutott, ha annyira szereti a nyalánkságokat, miért is kéne mást ennie? Minden egyéb étel fűrészpor ízt hagyott a szájában. Így végül reggelire, ebédre és vacsorára, sőt még tízóraira és uzsonnára is csak édességet evett.
Hamarosan Pöttöm Pötty különös változásokat vett észre magán. Bár nagyon szeretett játszani, egyre nehezebben tartotta az iramot a többiekkel. A lába hamar elfáradt, és egyre hangosabban szuszogott minden játékóra után. Ruhaméretei is egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. Berkenye és a többi tündérfiú pedig egyre többet csúfolta.
A legjobb barátai szerencsére mindig megvédték Berkenyétől. Ezért Pötty nagyon hálás volt, bár szerette volna, ha osztálytársa nem csúfolódna többé vele. De azért ő sem volt egy szerény ibolya, és ha tehette, bizony kiállt magáért.
– Igenis megvédeném őket – húzta ki magát a magas fiú előtt. – Egy manónak se engedném, hogy bántsa a barátaimat.
– Ez nagyon szép tőled, Pötty – dicsérte meg őt Mályva néni, amitől Pötty melle dagadt a büszkeségtől. Berkenye viszont kiöltötte rá a nyelvét.
– Hiszi a piszi! Ha megjelenne egy igazi manó, te bizony reszketnél, mint a gyümölcskocsonya!
Azzal visszaszaladt a barátaihoz. Bogárka kedvesen megsimogatta Pötty vállát.
– Ne törődj vele, a fiúk olyan buták!
– Bizony – értett egyet Pindur. – Egy manónak esélye sem lenne a mi bátor barátnőnkkel szemben.
Pöttynek nagyon jól estek barátnői kedves szavai, azonban nem hagyta nyugodni az érzés, hogy egy kicsit nagyot mondott. Ő is hallotta az ijesztő történeteket a manókról, akik a mocsarakban, padlásokon vagy az ágyak alatt laktak, és mindenféle csínytevéseket követtek el az embergyerekek és a tündérek között. Kitörték a ceruzák hegyeit, megijesztették a szundikáló cicákat, és mindig megkeserítették a tündérek életét. Pötty nem tudta, mit is tenne, ha valóban találkozna egy manóval. De úgy gondolta, ha Pindur és Bogárka mindig megvédik Berkenyétől, neki is meg kell tennie ugyanezt.
2. fejezet
Amelyben Pöttöm Pöttyre nagy feladat vár
Másnap reggel Pötty a legpirosabb tulipán tövében várakozott. Minden nap itt találkozott a három barátnő, hogy együtt menjenek az iskolába. Ám ezen a reggelen valami furcsa történt. Bogárka és Pindur késtek. A méhecskék már elzümmögték a nyolc órát, de a két tündérlány nem volt sehol. Pötty kezdett aggódni. Mi történhetett? Hisz a barátnői sose késtek. De akkor hol járnak?
Pötty már indult volna, hogy megkeresse őket, mikor a feje fölött hangos pukkanás hallatszott. Pötty összerezzent, és felkapta a fejét.
A különös hang egy lánykától származott, aki a tulipán egyik rikító, piros szirmán üldögélt. Pötty még sose látott hozzá hasonlót. Kantáros szoknyát és sárga ingecskét viselt, két copfba fogott, barna haja tüske módjára meredezett ki a feje búbjáról. Sárga szemével kihívóan meredt Pöttyre, aki önkéntelenül is behúzta a nyakát.
Amikor a lányka ezt meglátta, hátravetett fejjel hangosan felkacagott.
– No, lám! Hol van az a nagy bátorságod, gömböcke? Nem azt mondtad, hogy te nem félsz a csúnyabúnya manócskáktól?
Pötty végre megértette. Tehát ezért volt olyan furcsa a felette üldögélő leányka. Hiányoztak a hátáról a csillogó tündérszárnyak. Akkor ő csakis egy manó lehetett.
– Ki vagy te? – kérdezte Pötty.
– Züzüke vagyok, a legrettegettebb manó kerek e világon. De te nem félsz tőlem, ugye?
– Nem bizony! – szegte fel az állát Pötty. Igyekezett nagyon bátornak látszani, de belül reszketett, mint a nyárfalevél. Remélte, hogy Züzüke nem veszi észre. A manó sárga szeme összeszűkült.
– Hallottam, hogy tegnap azzal kérkedtél a kis barátaidnak, hogy megvéded őket.
– Igen, így van! De mit akarsz tőlem? Én nem bántottalak téged.
– Én sem akarlak bántani, gömböcke, de nagyon felbosszantottál. A manók nem tűrik, hogy ne féljenek tőlük. Azért élünk, hogy a gyerekek ne merjenek egyedül maradni a sötétben, és a tündérek ne kérkedjenek ilyen felelőtlenül, mint te!
Pötty nagyon megijedt ezektől a szavaktól. Legszívesebben hazamenekült volna a tündérmamájához, de Züzüke sárga szemétől a lába a földbe gyökerezett. A manó hátradőlt a tulipánszirmon, és kedélyesen folytatta:
– Hallottalak tegnap az iskolaudvaron, és úgy határoztam, hogy meg kell tanulnod a manók milyen félelmetesek.
– Nem értem – motyogta Pötty. – Mit akarsz tőlem?
– Azért jöttem, hogy meghívjalak a birodalmamba.
– A birodalmadba? – értetlenkedett Pötty. – A manóknak nincs saját birodalmuk, csak amit elvettek a tündérektől.
– Úgy ám! – nevetett fel gonoszul Züzüke. – A Hetedhét Íz Birodalma a legpompásabb, leggyönyörűbb hely, amit el tudsz képzelni. A királynőjét fogságba ejtettem, így az egész birodalom az enyém lett. Az ott élő buta tündérkék pedig azt teszik, amit mondok.
– Ez szörnyű! – sikkantott fel Pötty. – Miért csinálod ezt?
– Mert manó vagyok, és a manók gonosz dolgokat művelnek. Akkor meglátogatsz a birodalmamban?
– Sajnálom, de iskolába kell mennem. A barátaim és a tanító néni már nagyon várnak.
– Tényleg! Ez a legmókásabb az egészben! A barátnőid már nálam is vannak, és téged várnak, hogy megments őket.
– Micsoda? Pindur és Bogárka a birodalmadban vannak? – akadt el Pötty szava, és azonnal szörnyű képek záporoztak a szeme előtt, ahogy a kedves barátnői félnek és reszketnek egy parányi cellában. Pedig megígérte, hogy megvédi őket! És ezt is fogja tenni.
– Rendben, Züzüke, elmegyek a birodalmadba, de csak ha elengeded a barátnőimet.
– Abban mi lenne a vicces? – pattant fel Züzüke, majd csettintett a nyelvével. Abban a minutumban egy díszes aranykapu tűnt fel Pötty előtt. Ajtószárnyait arany szőlőindák, borsó- és bab-füzérek meg gabonakalászok díszítették. Pötty ámulva nézte a díszes kaput. Ez vezetne a Hetedhét Íz Birodalmába?
– A birodalmam hét kisebb országból áll – magyarázta Züzüke. – A barátaid ott vannak az egyikben. Keresd meg őket, és ha megtalálod, ígérem, hogy mindhármatokat hazaengedem. Mit szólsz, dagika? Vagy talán mégsem vagy olyan bátor, mint amilyennek mondod magadat?
– Nem engedem, hogy bántsd őket! – toppantott húsos kis lábával Pötty.
Valójában nagyon félt, de Pindurt és Bogárkát még jobban féltette. Miatta kerültek ekkora kalamajkába. Meg kell keresnie és haza kell vinnie őket. Züzüke nem állíthatja meg! Ezzel a mély elhatározással Pötty belépett a Hetedhét Íz Birodalmába.
|