A József Attila-díjas Kiss Ottó új meseregénye talán a legjobbkor jelent meg. Karanténban utazós meseregényt olvasni gyerekként, felnőttként, belemerülni az illusztrációk (Orosz Annabella remek munkája) részleteibe, ajándék. Karantén után, utazás, nyaralás közben sem kell eltenni, sőt! Bár érdekes ötleteket adhat a gyerekeknek, viszont amíg olvassák, biztos nyugton maradnak, leköti őket a mese. Minden a tengeralattjáróval és két varázsigével kezdődik. Azután jönnek a nehéz dolgok: szó szerint is, mert minden szuperbetonból készült, a tengeralattjáró kereke is például, és a magát degeszre zabáló macska se könnyű, no meg átvitt értelemben is, megoldandó feladatok formájában: működésképessé tenni egy hordóból kialakított tengeralattjárót, és seperc alatt pótolni az eltűnt ebédet nem mindennapi feladat. A nehéz dolgokat kalandok követik, bár életveszélybe senki nem kerül, erőszak sincs sehol, csak segítőkészség, barátság, érdeklődés és nyitottság, meg egy kis állatvédelem. Dominiknak piros játék-tengeralattjárója van, Lucának varázsigéket ismerő, bálnakutató dédapjáról egy fényképe, és szeretne egy piros tengeralattjárót, de igazit! A varázsigék azonban nem működnek: a kis piros játék-tengeralattjáró se meg nem nő, se életre nem kel. És ez így van jól, mert ha a varázslat rögtön a mese elején bekövetkezne, nem lenne mese. Persze a jó dramaturgiai szabály itt is él, ahol varázsige van, ott lesz varázslat, de majd csak a mese végén. Odáig azonban el kell jutni. És ezt az egyszeri utazást érdemes megtenni. Logikus, hogy a két gyerek tengerre vágyik, ahogy Luca nagyapja is, aki még sose járt arra. A történet kacskaringós, a két barát Luca nagyszüleinek (Turbó mama, aki irtózatosan gyors, 1 perc alatt gyorsul 100 palacsintára, és Beton tata, aki mindent, de mindent el tud készíteni betonból) társaságában és felügyelete alatt elindulnak a tengerhez felkutatni a dédpapa nyomát, és megkeresni a varázsige eredetét. Építenek egy Sünnek keresztelt, pirosra festett hordóból készült, betonkerekes tengeralattjárót, ami valójában sokéltű, minden akadályon áthalad, és otthonául szolgál a tengerész-felfedező-varázsló dédpapa nyomába eredő kalandvágyó csapatnak. Alaposan felkészülnek az útra, pontosan úgy, ahogy gondos nagyszülőkkel tervezett nyaraláskor szokás, étel, ital, nyári holmi, és minden eshetőségre felkészülve a téli is. A kitalált történetben rengeteg a valós elem. Ismerős mindenkinek, aki már volt nyaralni három hétre két gyerekkel. Útra kelünk és sátorban lakunk, úgy az olcsó, de azért csak sikerül dugig pakolni minden eshetőségre felkészülve a járgányt. A kalandok már itthon elkezdődnek. „Már elhagyták a várost, amikor Luca maga elé terítette a térképet. Sokáig tanulmányozta, mire végre megszólalt. – A tengerhez két út vezet – mondta. – Az egyik rövidebb, de veszélyesebb. Sok a hegy és a szerpentin. A másik hosszabb, de biztonságosabb. Kérem, mindenki tegye fel az egyik kezét! Amikor felemelték, Luca megszólalt: – Köszönöm! Tehát a rövidebb úton megyünk. Éppen úgy, ahogyan én is gondoltam!" Sátorban éjszaka egérinvázió, romos kastélyban éjszaka macskaszem ijesztget, kemping denevérekkel, tengerhez vezető szerpentines út rettenetes szakadékokkal, hiányosan működő fékkel. A tengerpartra érkezve természetesen találkoznak olyan fánkárussal, aki tud magyarul is, bálnául is. Magyarul egyébként mindenütt tud legalább egyvalaki (még Grönlandon is, ahogy ez ki fog derülni). Itt azután egy megelevenedett bálna-szobor hathatós segítségével a Sünből valódi tengeralattjáró lesz, utasai megcsodálhatják a víz alatti élővilágot, hogy egy hét után kikössenek Grönlandon, eszkimókkal találkozzanak, barátokat szerezzenek, rábukkanjanak a dédpapa emlékművére, s végre értelmet nyernek a varázsigék is. Még megtanítják az eszkimókat palacsintát sütni, majd elégedetten hazautaznak egy tengerjárón. Sok a kaland, nem kell mindent egyszerre elolvasni–elmesélni, lehet kis részletekben, esti meseként vagy sorozatként fogyasztani. Egy-egy rész többnyire kerek egész, bár olykor, a feszültség fenntartása érdekében lezáratlan epizódok is vannak, olyankor muszáj tovább lapozni. Jó mese, egy cseppet sem didaktikus, könnyen olvasható, részben mert nem túl bonyolult a nyelvezete, ugyanakkor távol áll tőle a gügyögés, a szerző a gyerekek olvasási-befogadási sajátosságait veszi figyelembe, ahogy a tördelő is, szellős, tágas a szöveg tere. Szerethetőek a néha kicsit erőszakos, néha suta, de mindig kedves és jóindulatú szereplők. Nincs benne gonosz, megoldandó feladat annál inkább. A cselekmény igazán változatos, a gyerekszobából a sufnin és konyhán át a tengerhez hegy-völgyes és kalandos út vezet. Az izgalmak mennyisége megfelelő és a gyerekek számára ismerős, mert megélt és otthonos, némi balsejtelem fűszerezi csak őket (erről elsősorban Cicuskám, a macskahölgy gondoskodik). Ejtsünk szót az illusztrációról: tökéletesen kiegészíti a szöveget, nem nyomja rá magát a történetre, hanem kiegészíti. A figurák karakteresek és viccesek (talán Beton tata a legsikerültebb elmaradhatatlan szemüvegével és kockás posztópapucsával), a célközönség biztosan örömmel nézegeti majd az aprólékosan megrajzolt szerkezeteket és járgányokat, a tájképek pedig igazán varázslatosak. A rajzok könnyed humora és iróniája ugyanaz, mint amivel az író is dolgozik. Vándor Judit Forrás: revizoronline.com