- Hogyan fogunk ezután élni? - aggódott egy hölgy. - Honnan tudjuk majd, hogy mikor kell kinyitnunk az üzletünket? - kiabálta kétségbeesetten az öreg zöldséges néni. - Hogyan fogják tudni a gyerekek, hogy mikor kell elindulni az iskolába? - kérdezte elkeseredetten a tanító. Ekkor egy hosszú hálóruhás, széles karimájú, piros kalapos hölgy azt javasolta, hogy készíttessenek egy másik toronyórát. - Igen! Igen! Gyorsan hívjuk az órásmestert! - helyeseltek a többiek. Amíg az órásmesterre vártak - messze lakott, kétórányi gyalogútra -, azon töprengtek, vajon ki lophatta el az órát. És hogy volt képes erre, ami¬kor az olyan nehéz? És miért lopta el valaki a város legféltettebb kincsét? Vajon sikerül-e készíttetni egy ugyanolyat?     Megérkezett az órásmester. Öregember volt, hosszú, fehér szakállal, aki - úgy mondták - legalább száz esztendőt megélt, és sok mindent látott már. Koppantott egyet a botjával, majd így szólt: - Tudok készíteni egy ugyanilyet. Mindenki nagyon izgatott lett. - De ehhez huszonöt évre, hat hónapra és kilenc napra van szükségem. A városka lakói nagyon megijedtek. Kétségbeesetten jajgattak és sírva fakadtak. - És addig mit tegyünk, apóka? - kérdezték szinte egyszerre. Az öregember ismét koppantott egyet a botjával, és csendet kért. - Tudom, ki lopta el a nagy órátokat - jelentette ki. - Furcsa szerzet, egy manó. Nagyon messze innen, a világ végén lakik. Úgy hívják, Flabelino. - Flabelino... ! Flabelino... ! — ismételgették az emberek izgatottan. - Hogyan találhatnánk meg ezt a Flabelinót, apóka? - kérdezte a hölgy a nagy, piros kalapban. - Ennek egyetlen módja van. Nagyon figyeljetek rám! Valakinek a város főterén három nap és három éjen át ébren kell várakoznia. A negyedik nap reggelén... Bajszos, a cica, aki ezalatt mindvégig a piros kalapos hölgy hálóruhája alatt hallgatta, amit az apóka mondott, kibújt a hálóruha alól és szaladt a kislányhoz, hogy elújságolja a hírt. - Máris indulok a térre! - mondta a kislány. - Hiszen én vagyok az egyetlen, aki képes ébren maradni három nap és három éjjel! - Szerintem jobb, ha te nem mész sehova! - fonta össze a karját Inci, a kisegér. - Kicsúfoltak, és te mégis segíteni akarsz nekik? - Találják csak ki egyedül a megoldást! - szólt határozottan Tappancs, a kutya. - Nincs értelme felajánlani a segítségedet az embereknek! - Persze hogy nincs! Gondolj csak bele, iskolába sem jársz miattuk! -háborgott Ugri, a veréb. De a kislány már döntött. Amikor a térre ért, épp az öreg órásmester kétségbeesett hangját hallotta, amint harmadjára is megkérdezi: - Hát senki sincs ebben a városban, aki három nap és három éjjel ébren tud maradni? - De igen, én! - suttogta a kislány olyan halkan, ahogy egy pillangó szárnya verdes. Aztán elismételte hangosabban: - De igen, én! Néhányan kacagni és újra gúnyolódni kezdtek: - Nézzétek csak Álomszuszékot, pont ő lenne, aki ébren tudna maradni?! - Hiszen egész nap csak aludna! - Nézzétek a lusta, ásítozó Álomszuszékot! - Ásítozó Álomszuszék, ásítozó Álomszuszék! A kislány szeme megtelt könnyel, egy csepp legördült az arcán. Bajszos, a cica, aki ismét a piros kalapos hölgy lába körül forgolódott, olyan mérges lett, hogy kedve lett volna bárkit megkarmolni. Szerencsére erre már nem került sor, mivel az öreg órásmester, botját a földhöz koppintva, ismét min¬denkit csendre intett: - Van itt még valaki, aki három nap és három éjen át ébren tud marad-ni? - kérdezte mély hangján, komolyan. Senki sem válaszolt.     Így a kislány három nap és három éjjel várt, csak várt a városka főterén. Persze nem volt egyedül: Ugri, Tappancs, Inci és Bajszos egy percre sem tágítottak mellőle.  Folytatás