1. Bemutatkozás
Kutya vagyok. Hároméves fekete tacskó. De nem olyan, mint a többiek, akiknek sárga mellényük és ugyanolyan színű papucsuk van: én koromfekete vagyok. A körmömtől a fejem búbjáig koromfekete. A környék gyerekei kályhacsőnek csúfolnak, de ha kettőt vakkantok, s egyszer rájuk nézek, abbahagyják a csúfolódást, és kórusban kiáltják a nevemet: CINI! CINI!
A bemutatkozásnál szándékosan hagytam a végére a nevemet. Mert én vagyok az egyetlen Cini a világon. Senki más élőlényt, se macskát, se lovat, se embert nem hívnak így, kutyát sem, csak engem. Ha erre büszke vagyok is, ez a gazdám leleményességét dicséri. Mikor kéthónapos koromban asszonyom megmutatott neki, kérdezve, hogy:
- Milyen nevet adjunk ennek a kis fekete maszatnak? – Akkor ő így szólt:
- Hát megjöttél, Cini? Akkor szevasz, Cini! Akkor maradj itt, Cini! Akkor érezd magad jól nálunk, Cini!”
S én itt maradtam, jól éreztem itt magam, de erről majd később akarok beszélni.
Most még a nevemről. Nem értem, miért én vagyok az első Cini a kutyák közt, mikor elképzelni se lehet ennél igazibb kutyanevet. Sajó? Bodri? Ideje, hogy kimenjen a divatból. Bobi? Floki? Hagyjuk ezeket a gügyögéseket. De a Cini! Ha ci-vel kezdődik is, mint a macskák hívogatása, a második szótagban megpendül a gyönyörű pengésű n betű, aztán fütyülve, süvítve utána az i, szinte belefúródik a fülembe, hogy futtomban is meg kell állnom, ha hallom.
Hát ennyit a nevemről, melyre büszke vagyok. De irigy nem.
Nem bánom, ha holnaptól kezdve benépesedik a föld Cini nevű kutyákkal, csak viselkedjenek a nevükhöz méltón, legyenek
szobatiszták, s hálálják meg kutyaszeretettel a kutyafülnek legkedvesebb muzsikát, az emberi szót.
Csodálkoznak azon, hogy én is emberi szóval szólok? Ne csodálkozzanak, hiszen három éve élek emberek között, volt időm megtanulni. Igaz, akartam is, nagyon odafigyeltem, mikor a gazdáim beszélgettek, mert elhatároztam: ha megöregszem, emberi szóval mondom el életem történetét. De nem tudom kivárni az öregséget. Már most elkezdem, s elmondom, mi volt a legszebb, a legérdekesebb ebben a három esztendőben. S mert tudom, úgy méltó elmondani a szépet, ami a legszebb volt az életemben, versben mondom el.
Megtanultam én a verses beszédet is, s többre vittem vele, mint a gazdám, akitől csak ilyen kurta versikére futja, mikor játszik velem:
Te kedves eb,
legkedvesebb!
Te édes eb,
legédesebb!
Majd meglátjátok, én mennyivel hosszabb, háromszor-négyszer ilyen hosszú verseket is tudok.
2. Hét testvér
Első nagy élményem, amit meglátva, ha a kutyák is embermód csodálkoznának, eltátottam volna a számat, a gazdáim lakása volt. Akkora csak, hogy egy kölyökkutya lépteivel is perc alatt be lehet járni, mégis hetekig tartott, amíg minden sarkát, minden bútorát megismertem. De előbb elmondom, ami a lakás előtt a kezdet kezdetén volt, azt, hogy egy udvarvégi kutyaházban születtem, abban laktam hat hétig, szalmán és rongyokon. Heten voltunk testvérek. Nem azért mondom, de a hét testvér 298közt én voltam a legszebb, a legelevenebb, s ha ezt röstellnem is kellene, mégis megmondom, én voltam a legpimaszabb. Ha valamelyik sárga testvérem, mert mind a hat sárga volt, megéhezett és szopni akart, akkorát böktem rajta az orrommal, hogy a hátára esett. Hű, de jó mulatság volt hallani, amikor, persze csak úgy, kutyaszóval, s olyan cérnavékony hangon, hogy amíg befejezte, közben háromszor is elszakadt, panaszkodni kezdett: „Ellökött a fekete! Megint ellökött a fekete! Anya, harapd meg a feketét!”
Dehogyis harapott meg ő engem. Inkább megsimogatott a mancsával, megnyalta pofámat a jó meleg nyelvével. Igaz, így tett a többiekkel is, nekik is helyet szorított a hasa alatt, őket is megszoptatta. Ilyenkor én nemcsak az édes tej, hanem az irigység savanyú ízét is éreztem. Amióta felnőtt vagyok, tudom, az irigységet csak a gyerekek ismerik. Ha kutyák, ha emberek. Csak irigy gyerek van, irigy felnőtt nincsen, ugye? Én is úgy elfelejtettem az irigységet, mint a szalmával, ronggyal bélelt kutyaházat, mint hat testvéremet, mint az anyámat. Már csak álmomban emlékszem rájuk. Akkor meg így:
Nem tudtuk, hogy mi a tágas,
azt hittük, a kutyaól
hetedhét világra szól.
Nem tudtuk, hogy mi a kint,
csak azt tudtuk, mi a bent,
nem láttunk még idegent.
Nem tudtuk, hogy mi a nincs,
nem tudtuk, hogy mi a van,
heten is csak azt hittük, hogy
hétszer egy az: egymagam.
Anyánk volt a nyolcadik,
ő már ezer éve élt,
ha egyet se vakkantott,
akkor is szépen beszélt.
És ezzel befejezem az álmot. Legközelebb elmondom első téli napomat, s azt, hogy miként kerültem anyám kutyaházából igazi otthonomba, az emberek házába.
3. Az első téli reggel
Sokat tanultam az emberektől, de mindent azért én sem tudok. Talán még a gazdáim se tudnak mindent, pedig ők a sok egyforma napot is meg tudják különböztetni egymástól. Hányszor hallottam, mikor azt mondják, hogy szerda meg péntek meg vasárnap. Én csak a reggelt és az estét ismerem, de hát azokat könnyű megkülönböztetni a színükről is, meg arról is, hogy az egyik az ébredés, a másik pedig az elalvás ideje. És ismerem az évszakokat is, azokból éppen kettő van: nyár és tél. Ezt is könnyű volt megtanulnom, mert megfelezik az esztendőt: az év egyik fele meleg, a másik fele hideg. Csak azt tudnám, mit jelent ez a két szó: tavasz, ősz? Mert ezt a két szót is hallottam már a gazdáimtól, az egyiket, mikor a fák lerázzák ágaikról a havat, a másikat akkor, amikor lerázzák leveleiket. Mégsem olyan könnyű az emberi beszéd, kell az én három esztendőmhöz még három, amíg mindegyiket megtanulom.
Az esztendő csúnyábbik felében, télen történt életem legnagyobb eseménye, ami – ugye, így kell ezt mondani – eldöntötte a sorsomat. Éppen egyik testvéremmel birkóztam, amikor lenyúlt értem egy kéz, és magasba emelt. Aztán hallottam:
„Ezt választom, ezt a fekete vasgyúrót…”
Perc se telt bele, megláttam, életemben először, a telet. Mert a kéz, amelyik magasba emelt, nem tett vissza anyám mellé, hanem 300elvitt tőlük, sohaseláttam, sohasejártam vidékre, amely akkor nekem messzibb volt a messzinél: az udvar túlsó felére, de még azon is túl, ki az utcára. Hogy hideg van, azt csak az orrom érezte, mert csak annyi látszott ki belőlem a kabát alól, ahová az a kéz, most már megmondhatom, az asszonyom keze dugott. Csak az orrom látszott ki és a szemem, így hát azt is tudtam, hogy az a messzi vidék nemcsak hideg, hanem fehér is. De hogy milyen fehér az a fehér, könnyebb lesz versben elmondani:
Nincs fehérebb a fehérnél,
a hólepte fánál, rétnél.
Erre néznél, arra néznél,
nem látsz egyebet fehérnél:
udvar, járda, házfedél,
mind fehér, mind fehér,
az úton ha fut a szél,
még az is hófehér.
Maradjunk az első szónál,
nincsen fehérebb a hónál!
Hát így lesz most már, amíg csak élek, mindig hideg csípi az orromat, mindig káprázik a szemem a fehérnél fehérebb fehérségtől? Erre gondoltam, amikor eljött a perc, amely ajtót nyitott a csodára, mert ajtót nyitott az én későbbi birodalmamra, a lakásra. Megérkeztem. S most már tudom, amit akkor még nem tudhattam, mondhatom így is: hazaérkeztem.
4. Birodalmam, a lakás
Nem akarom megbántani két lábon járó barátaimat, az embereket, de meg kell mondanom, hogy a sok okos szó közé, amit mondanak, néha buta szavak is keverednek. Ilyen buta szó a „szobakutya”. Ennél csak az butább, mikor sajnálnak is minket, 301mondván, hogy: „Szegény állat, milyen rossz lehet neki, négy fal között, a lakásban…” Aki így beszél, nem ismeri sem a kutyák szívét, sem a kutyák jellemét. Nem vagyunk mi kecskék, birkák, tehenek, nekünk az ételnél is jobban kell a szeretet, a simogatás, az emberi szó. Nem mondom, ha a gazdámnak kertje volna, akkor én is szívesen élnék abban a kertben, de az már nagyon rosszulesne az én tacskószívemnek, ha a küszöbre lépve, ezt hallanám: „Kutyának kint van a helye…” Kimondom végre, s a világ valamennyi kutyája nevében: a mi helyünk az ember mellett van!
Tudtam én ezt már két és fél hónapos koromban is, de kéthónapos koromban, mikor azon a téli reggelen asszonyom bevitt a lakásba, még csak azt tudtam, hogy az a lakás a világmindenség legszebb része. Egyik csoda a másik után. Alighogy becsukódott mögöttünk az ajtó, elmúlt a tél. Akárhogy szakadt kint a hó, s ha mind a száz sípját fújta is a szél, az ajtón belül csönd volt és meleg. Igaz, a falak itt bent is fehérek voltak, mint kint a háztetők és az út, de az előszoba kőből készített földjén piros ösvény futott, olyan piros, mint az őszi avar, a szobában pedig a fából készített földön egy rétet láttam, telis-tele virágokkal, szebbet, mint a tavaszi rét. Nem akarom becsapni azokat, akik emlékeimet olvassák, hát megmondom, azért hittem, hogy ösvényt és rétet látok, mert akkor láttam először szőnyeget. De ha csak szőnyeg is, épp olyan jó volt hemperegni rajta, mint az avarban vagy a réten.
Hát még a bútorok, amiket sorba megnéztem, megszagoltam, körüljártam. A legjobban az az asztal tetszett, amelyiknek íróasztal volt a neve, mert az alatt bújócskázni is lehet, persze, csak a magamfajta kurta lábú tacskónak, mert egy komondor vagy egy bernáthegyi nem férne el alatta. De hát minek nőttek akkorára, mi jó van abban? Nem lennék én komondor vagy bernáthegyi, még vizsla se, akkor se, ha nekem adnák a világ minden csokoládégyárát! S ha már említettem az íróasztalt, ugrok három évet az időben, s megmondom, mitől nevezetes ez az asztal. Éppen 302csak attól, hogy a gazdám azon írja az én emlékeimet. Mert, ha az emberi szót megtanultam is, az írással nem boldogulok. Ezért tollba mondom emlékeimet, a gazdám pedig leírja.
S most ugorjunk vissza három évet, huppanjunk rá a szőnyegre, amit én tavaszi rétnek hittem, aztán menjünk át a másik szobába, abban is van szőnyeg, abban is van bútor, de még egy kosár is, a kosárban párna, s az asszonyom azt mondja, hogy: „Ez a te ágyad, Cini, ebben fogsz aludni.” Egyet se vakkantottam rá, csak higgye, ha hiszi. Én már akkor tudtam, ha ő is lefekszik, ha elalszik, kibújok a kosárból, hogy a paplan alá, a lábához bújjak. Csak azt nem tudtam még, hogy mi is az a messzi? Mert a gazdám ezt mondta:
„Ez lesz a te birodalmad, itt élsz majd velünk. De ne félj, ha elmegyünk valahova, téged is magunkkal viszünk, akkor is, ha messzi megyünk.”
Most már tudom, hogy mi az a messzi. Még azt is, hogy mi van messzibb a messzinél? Az, ami még annál is messzibb van.
|