A kicsi dió |
magyar népmese |
2016.03.06. 14:58 |
|
Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára.
Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle:
|
|
A király nyulai |
magyar népmese |
2016.03.06. 15:07 |
 Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal rántották be, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.
Azt mondja egyszer a legidősebb az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem egy hamuban sült pogácsát, mert elindulok szerencsét próbálni.
Süt is a szegény asszony, s a legény elindult világgá. Megy, mendegél ország-világ ellen, hegyen-völgyön által, s egy aranyos kúthoz ér. Letelepszik melléje, előveszi a hamuban sült pogácsát, s falatozni kezd belőle. Amint ott eddegélne, csak elejbe szökik egy kis egérke, s azt mondja:
- Hallod-e, te legény, adj egy falást abból a pogácsából, éppen hét napja, hogy egy befaló falást sem ettem!
- Nem bánom én - mondja a legény -, ha hetvenhét napja nem ettél is, bár nekem elég legyen.
|
|
A kis gyufaárus lány |
Andersen |
2016.03.07. 23:36 |
|
Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette.
Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
|
|
A kis hableány (1) |
|
2017.03.25. 16:27 |
Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.
Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós, fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak, hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok, úgy, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.
Ahol a legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére. Csak úgy tündöklik tőlük a palota teteje, mert minden kagyló fényes gyöngyszemeket rejt, olyanokat, amikből egy szem is királyi korona ritka ékessége lehetne.
|
|
A kis hableány (2) |
|
2017.03.25. 17:11 |
|
A nap még nem merült fel a tengerből, de a hableány már látta a királyfi palotáját. Odaúszott, s leült a vízbe vezető széles márványlépcsőre. Szelíden, ezüstösen ragyogott a hajnali hold. A kis hableány összeszedte minden erejét, és kiitta a metsző erejű italt. Abban a pillanatban úgy érezte, mintha kétélű kardok hasogatnák gyönge testét; eszméletét vesztette, s úgy hanyatlott le a lépcsőn, mintha minden élet kiszállt volna belőle.
Amikor felpiroslott a nap, lassan magához tért. Éles fájdalom járta át, de ott állt előtte a szépséges királyfi. Bársonyos, fekete szeme a hableány arcát kutatta, s ő szemérmesen sütötte le a szemét. Akkor vette csak észre, hogy eltűnt testéről a pikkelyes halfarok, s szép kis fehér lábak voltak a helyén, mint a legszebb földi lánynak. A kis hableány beleburkolózott hosszú, selymes hajába, mert nem volt egyebe, amivel elfödje testét.
A királyfi a nevét tudakolta, megkérdezte, hogyan került oda, de a hableány csak rávetette tengerkék szemét, gyöngéden és szomorúan nézte, mert szólni nem tudott. A királyfi akkor megfogta a kezét, és palotájába vezette.
Minden lépésnél úgy érezte, mintha kések élére hágna - ahogy a boszorkány megjósolta -, de ő tűrte szívesen, hiszen a királyfi vezette! Olyan könnyedén libbent a karján, mint a buborék, s a királyfi meg az udvari nép ámulva nézte gyönyörű, lebegő járását.
|
|
A kővirág (1) |
Pavel Petrovics Bazsov |
2018.10.14. 00:06 |
Híres kőfaragók éltek a Rézhegyek vidékén. Malachitot munkáltak meg, mert az volt elég, s hozzá a legnemesebb fajtájú. A réz egyik érce ez a malachit, világoszöld, szép ásvány. Sötétzöld erek hálózzák, szebbnél szebb mintákat formálnak rajta. Csodálatos tárgyakat faragtak ebből a malachitból. Olyanokat, hogy elámult rajta az ember: hogy is készíthették?
Élt akkoriban egy Prokopics nevű kőfaragó. Első a mesterségében. Nem akadt nála különb. Hajlott korú ember volt már.
Az úr egyszer egy legénykét küldött Prokopicshoz, tanítaná meg a mesterségére.
— Tanuljon meg mindent apróra.
Csakhogy Prokopics — vagy, mert magának akarta megtartani mestersége titkait, vagy egyéb oka volt rá — igen rosszul tanította azt a legénykét. Ütötte-verte. Kék foltokkal tarkította a fiú arcát, fejét, a fülét majd letépte, úgy cibálta, az intézőnek meg azt mondta:
|
|
A kővirág (2) |
Pavel Petrovics Bazsov |
2018.10.14. 00:29 |
 Megörült Danyilusko meg az öreg mester. A munka szaporábban ment. A legény hozzá is fogott nemsokára, hogy kifaragja az új serleget. Agyafúrt munka volt az. Ha csak egy kicsit mellészaladt a munka, odalett az egész, kezdhette elölről. De Danyiluskónak jó szeme volt, ügyes keze, ereje is elég, hát ment a munka vidáman. Egy nem tetszett csak Danyiluskónak: sok a vesződség a serleggel, mégsem tetszetős a formája. Erről beszélt Prokopicsnak, de az csak annyit mondott:
— Arra ne legyen gondod! Így rendelték, ilyenre faragd. Magam is elég holmit csiszoltam, véstem, faragtam, s nem törtem a fejemet azon, hogy mit kezdenek vele.
Próbálta Danyilusko megmagyarázni az intézőnek, de hát lehet is azzal beszélni! Rátoppantott mindjárt, hadonászni kezdett.
— Meghibbantál? Mit akarsz? Azért a tervért sok pénzt fizetett az úr. A főváros legelső művésze rajzolta, s te mered bírálgatni?
Aztán, úgy látszik, eszébe jutott, mit parancsolt az úr — hogy hagyja őket békén, hátha kitalálnak valami újat, és mindjárt másított a hangján:
|
|
A len |
Andersen |
2017.11.16. 12:08 |
 Virágjában állt a len, kibontotta halványkék szirmait, amelyek olyan selymesek voltak, mint a légy szárnya, s még annál is finomabbak. A napsugarak meleg ujjai végigsimogatták a lent, a felhők esőt permeteztek rá, s ez éppolyan jót tett neki, mint a kisgyereknek a fürdés, és utána az édesanyja csókja - megszépül tőle a gyermek. A len is megszépült.
- Az emberek mind azt mondják, szép vagyok, ahogy itt állok! - nyújtózkodott jólesőn a len. - Karcsú és magas a száram, egyszer még gyönyörű darab vásznat szőnek belőlem. Milyen boldog is vagyok! Nincs nálam boldogabb a kerek világon! Jól megy dolgom, s viszem is valamire! Hogy éltet a napfény, hogy üdít az eső!
Végtelenül boldog vagyok, a legeslegboldogabb ezen a világon!
|
|
A libapásztorlány |
Grimm |
2013.09.07. 10:44 |
|
Egyszer egy királynénak váratlanul meghalt a férje, s attól fogva egyedül éldegélt a leányával.
Teltek-múltak az évek; a királyné lassan megöregedett, a lány pedig gyönyörű hajadonná serdült. Szépségének messze földre elhatott a híre, úgyhogy egy szép napon követei útján megkérte a kezét egy távoli országban lakó királyfi; az öreg királyné meg, mert sok szépet és jót hallott a kérőről, odaígérte neki a lányát.
Mikor aztán közelgett az esküvő ideje, és a menyasszonynak útra kellett kelnie abba a messzi országba, öreg édesanyja ellátta őt arannyal-ezüsttel, ékes serlegekkel, pompás ékszerekkel, egyszóval mindennel, amit egy királykisasszonnyal hozományba illik adni; aztán kiválasztotta szolgálólányai közül a legszebbiket, s azt komornának rendelte mellé.
|
|
A megérkezés |
|
2019.12.27. 15:47 |
 Írta: Brigitte Weninger, illusztrálta: Eve Tharlet, fordította: Szabó T. Anna. Naphegy Kiadó, 2015., 124 oldal
 Manó Mózes apó éppen akkor lépett ki a barlangjából egy kosár tűzifával a kezében, amikor az égen megjelent a hold.
- Brrr! Roppant hidegnek ígérkezik az éjszaka – mormogta a szakállába. - Ha nem akarom, hogy az unokáim manó-jégcsapokká fagyjanak, akkor nagy tüzet kell gyújtanom, hogy felmelegedjenek!
Mózes apó ügyesen kis máglyát rakott kedvenc tölgyfája menedékében. Szikrát pattintott, és hamarosan vígan ropogott a tűz. Egy bográcsban levest akasztott a lángok fölé, azután visszasietett a barlangba, mert még sok dolga akadt odabent.
A tölgyfa tetején két bagoly ült, felborzolt tollaikkal úgy festettek, mint két puha gombóc.
- Húúúú-húúú! - huhogott fel az örökké éhes fióka. - Te is láttad, Mama?
A kisbagoly éles szemével észrevette, hogy lent megmoccannak a fűszálak, de állatot egyet se látott.
- Ó, azok csak a pici emberek, olyanok, mint Mózes apó – magyarázta a bagolymama. - Épp csak rajtuk van a láthatatlanná tévő köpönyegük!
|
|
A méhkirálynő |
Grimm |
2016.03.12. 22:35 |
|
Egyszer egy királynak a két nagyobbik fia elindult szerencsét próbálni. Úgy elkanászodtak odakint a nagyvilágban, hogy haza se mentek többé. Otthon egy ideig várták őket, aztán a legkisebb királyfi, akit Tökfilkónak hívtak, fölszedelőzködött, és a keresésükre indult.
Hosszú ideig vándorolt, míg rájuk talált. Hanem a bátyjai kinevették:
- Ez az együgyű maga akar megbirkózni a világgal - mondták - mikor nekünk kettőnknek sem sikerült, pedig mennyivel okosabbak vagyunk nála!
- Akkor gyerünk együtt mind a hárman - ajánlotta Tökfilkó.A bátyjai beleegyeztek, így hát hármasban mentek tovább.
|
|
A mesék almanachja |
Hauff |
2019.09.14. 00:02 |
 Egy szép, messzi birodalomban, melyről azt tartja a monda, hogy gyönyörűséges kertjei fölött sosem áldozik le a nap, kezdettől fogva Képzelet királynő uralkodott. Századokon át két kézzel árasztotta övéire az áldást, s aki csak ismerte, tisztelte és szerette. Szíve nagy jóságában azonban nem érte be azzal, hogy saját országát boldoggá tegye; örök ifjúsága és szépsége díszében leszállt a földre, mert hallotta, hogy annak lakói, az emberek, szomorú komolyságban, munkában és fáradozásban töltik életüket.
Elhozta hát nékik birodalmából legszebb ajándékait, s attól fogva, hogy a szépséges királynő meglátogatta a földi tájakat, munkájukban vidámak, komolyságukban derűsek lettek az emberek.
Királyi anyjuknál nem voltak kevésbé szépek gyermekei sem, s azokat is elküldte, hogy örömöt vigyenek az embereknek. Elsőnek legidősebb lánya, a Mese tért vissza a földről. Édesanyja észrevette, hogy Mese szomorú, és mintha a szeme is könnyes volna.
|
|
A mindent látó királyleány |
Erdélyi szász népmese |
2017.03.25. 23:48 |
  Volt egyszer egy szépséges királyleány.
A kastély tornyában, ahol lakott, volt fönn egy szoba tizenkét ablakkal. A toronyszoba valamennyi ablakából látni lehetett az egész birodalmat, az elsőből azonban csak úgy-ahogy, nem minden egyes szögletét az országnak; a másodikból valamivel többet, a harmadikból még többet, és így tovább, míg végül is a tizenkettedik ablakból mindent teljes élességgel látott, úgyhogy tekintete elől semmi sem maradhatott elrejtve, ami a birodalom területén a föld fölött és föld alatt történt.
Ez a királyleány kihirdette, hogy ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud rejtőzni, hogy még ő sem képes megtalálni. Az azonban, aki próbára jelentkezik, és ő megtalálja, életével lakol.
Eddig már kilencvenheten tették kockára az életüket, a királyleány azonban valamennyiükre ráakadt, és így a fejüket karóba húzatta.
|
|
A mindentlátó királylány |
magyar népmese |
2018.10.08. 00:57 |
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, ennek a királynak meg egy olyan lánya volt, aki mindent meglátott az egész világon. Senki se tudott előle úgy elbújni, hogy meg ne látta volna.
Egyszer ez a király azt hirdette ki az egész országban, hogy aki az ő lánya elől úgy elbújik, hogy rá nem akad, annak odaadja fele királyságát s gyönyörű szép leányát. Akit a lány mégis megtalál, azt karóba húzatja.
Uccu lelkem! Sokan próbálkoztak ezt megtenni! De hát mindhiába, senki se tudott elbújni a királykisasszony szeme elől. Cifrábbnál cifrább királyfiak készültek, elbújtak a világ minden részébe, de ezek is csak úgy jártak, mint a többiek, a királylány mindjárt meglátta őket. Már a földieknek minden teremtése elrémült a próbától, senki se mert többé előállni.
Hát egyszer egy kondáslegény eszébe veszi, hogy biz ő mégis megteszi, ezért azt mondja az anyjának:
|
|
A nap fája |
|
2018.10.11. 00:54 |
 Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy királyné. Ez a királyné halálos ágyán azt hagyta az urának, hogy csak annak adja a leányát, aki egy ágat hoz a nap fájáról. De azt is megmondotta, hogy azt az ágat csak félszemű ember hozhatja el.
A királykisasszony, mikor az anyja meghalt, már nagy, eladó leány volt, s a király mindjárt ki is hirdette az egész országban, hogy csak jöjjenek a félszemű emberek, s induljanak a nap fája után; amelyik megtalálja, s ágat hoz róla, azé lesz a királykisasszony.
Összegyűltek az országból mind a félszemű emberek, öregek, fiatalok; el is indultak a király parancsolatja szerint, be is jártak országot-világot, de egy sem talált a nap fájához.
Legtöbben elkóboroltak mindenfelé, nem is kerültek vissza; akik meg visszakerültek, azoknak a király mind karóba húzatta a fejét. Az egész országban már csak egy félszemű legény volt, egy szegény özvegyasszony fia. Ezt, amíg lehetett, rejtegette az anyja, de erre is rátaláltak a király katonái, kihúzták a házából, vitték a király színe elé.
|
|
A négy fortélyos testvér |
Grimm |
2020.01.18. 19:26 |
 Élt egyszer egy szegény ember a négy fiával. Amikor a gyerekek fölcseperedtek, így szólt hozzájuk:
-Kedves gyermekeim, ideje, hogy kimenjetek a nagyvilágba, és valami hasznos mesterséget tanuljatok. Nekem nincs semmim, amit nektek adhatnék; magatoknak kell boldogulnotok az életben.
A fiúk elköszöntek az apjuktól, vándorbotot fogtak, és útnak indultak. Addig mentek, míg egy keresztúthoz nem értek.
- Itt el kell válnunk egymástól - mondta a legidősebb testvér -, négy irányba indulhatunk el innét, ki-ki menjen a maga útján: De fogadjuk meg, hogy mához négy esztendőre ugyanitt találkozunk. Addig pedig próbáljunk szerencsét; hátha visszük valamire a világban.
Megölelték, megcsókolták egymást, s a legidősebb északnak ment, a második délnek, a harmadik keletnek, a legkisebb meg nyugatnak.
|
|
A palackba zárt szellem |
Grimm |
2013.09.07. 22:08 |
Volt egyszer egy szegény favágó. Törte magát, dolgozott kora reggeltől késő estig. Mikor már megtakarított némi pénzecskét, így szólt a fiához:
- Egyetlen gyermekem vagy, rád akarom fordítani, amit az arcom verejtékével kerestem. Eredj a városba, tanulj meg ott valami rendes tudományt; akkor többre viheted, mint én, és engem is eltarthatsz öreg napjaimra.
A fiú megköszönte az apjának, hogy addig is annyit fáradozott érte, elbúcsúzott tőle, és beköltözött a városba. Ott beiratkozott egy híres-neves iskolába, és olyan szorgalmasan tanult, hogy a tanítói nem győzték dicsérni. Becsülettel kijárt néhány osztályt, de úgy érezte, még mindig nem elég nagy a tudománya. Hanem a pénzecske, amit az apja megtakarított, közben mind elfogyott, így hát haza kellett térnie.
|
|
A rendíthetetlen ólomkatona |
Andersen |
2016.03.07. 23:40 |
|
Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: "Ólomkatonák!"
Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon.
Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
|
|
A rózsabokor sárkánya |
spanyol mese |
2018.10.15. 03:42 |
 Élt egyszer egy király, volt neki három lánya.
Egy nap hosszú útra indult a király, egy távoli városba, s mielőtt útnak indult volna, megkérdezte a lányait, hogy mit kívánnak, milyen ajándékot hozzon nekik.
A legidősebb egy szép ruhát kért az apjától, a középső egy díszes köpenyt - s a legkisebb egy szál piros rózsát.
A király megígérte, hogy eleget tesz a kérésüknek, s útra kerekedett. Három napot töltött a távoli városban, s mikor eljött az utolsó nap, megvásárolta a ruhát, a köpenyt - csak éppen piros rózsát nem talált sehol, bárhogy kutatott is utána.
Szomorú volt nagyon, hogy épp a legkisebb lányának okoz majd csalódást - de nem volt mit tegyen: virág nélkül indult haza.
Hanem ahogy közeledett a palotájához, a fele út táján váratlanul egy kert aljába ért - s ez a kert tele volt rózsabokorral, és valamennyi bokor piros rózsát nyitott!
|
|
A rózsát nevető királykisasszony |
magyar népmese |
2018.03.03. 00:12 |
 Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony nevetett, rózsák hulltak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem is volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.
Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon, jöttek is mindenünnét királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen.
Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
Tovább…
Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal rántották be, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.
