– Majd én megmutatom nektek! Szmirkó általában békés természetű volt, de ez egyszer úgy gondolta, ami sok, az sok. Nem elég, hogy egyfolytában csúfolják a származása miatt, de a mágikus képességei sem akarnak megmutatkozni. Megpróbált mindent, amint a vajákosok tanácsoltak: ivott gágonyfű teát, a párnája alá tette egy hegyi sün két aranytüskéjét, és teliholdkor hosszú dalokat énekelt a Cirmos tóban tükröződő képmásának, de a várt hatás nem következett be. Igazán kár, sajnálkoztak a tanítómesterek, mert Szmirkó eléggé ügyes is és okos is, az átlagtündérekkel ellentétben talán több varázstudományt is képes lenne elsajátítani. Ám mit ért el azzal Szmirkó, hogy hajtotta a kíváncsiság, és mindent elsőre megjegyzett, amit elmondtak neki, ha nem tudott dolgokat eltűntetni, fagyba dermeszteni, virágot fakasztani, vagy álmot bűvölni? Hamarosan itt az év vége, és ő még egy kósza jókedv varázslatot sem tud előidézni. Csak azért, mert félig ember. Bosszankodva rugdosta a kavicsokat, és szaporán nyeldeste a könnyeit. Nem, nem sírhat, hiszen majdnem felnőtt már, és különben is mit szólna a mamája, ha meglátná, hogy összemaszatolta az arcát? Megtapogatta a kobakján kinőtt púpot, majd duzzadt ajkát, és felszisszent a fájdalomtól. A csudába, azért verekedni nem kellett volna! De csak szóljon bárki egy szót is, majd elmondom, hogy nem én kezdtem! Tudta, ha ezt a mama észreveszi, végképp búcsút inthet a nagy tervnek, pedig feltett célja, hogy elkérezkedik a Tűzsólymok légi táncára. Vágyakozva nézett az égre, és tekintetével követte a pompás madarak röptét. Némelyek éppen postaszolgálatot teljesítettek, mások a szokásos személyszállító útvonalon haladtak, de táncos egy sem mutatkozott közöttük. Biztosan próbálnak valahol. Szmirkó már annak is örült volna, ha elröpülhetne az egyik sólyomjárattal egy közelebbi tündértelepülésre, de a mamája eddig még nem engedte el. Majd, ha nagyobb leszel, mondogatta folyvást, de azt sosem közölte, mikor lesz eléggé nagy. Szmirkó gyanította, hogy ez is összefügg azzal, még nem jött elő a mágikus képessége. A Tűzsólymok megérzik, ha valaki nem birtokol elegendő erőt, és levethetik a magasból, vagy, ami még rosszabb, haragjukban emésztő lángra lobbanhatnak, és elevenen elégethetik a rajtuk utazókat. Csak ne lenne olyan vásott ez a kölyök, mondogatták róla a tanárai, amin Szmirkó mindig megsértődött. Szorongva lépkedett, és az út melletti bozótost figyelte, nem-e surran el mellette a gyorsléptű iskolafutár nyúl, aki megvihetné édesanyjának a hírt a reggeli verekedésről. Elhatározta, ha megpillantja, elkapja valahogy, és elveszi tőle az intőt. Szerencsére senkit sem látott. Talán az igazgató elfeledkezett róla, igen, egészen biztos, most mindenki a Tűzsólymok táncára készül. Az igaz, hogy Szmirkó gyakran borsot tört a többi gyerek orra alá, de a legutóbbi álomgyökér cigarettát is csak azért sodorta, mert meg akarta leckéztetni Ábrist, aki azt állította, Szmirkó gyáva és buta, hisz még igazi trollt sem látott. Valóban, Szmirkó még sosem járt Puhavölgyön kívül, de Ábristól nem volt szép, hogy az utazásaival kérkedett. Persze, úgy könnyű, ha valakinek a szülei kereskedő vándortündérek. Ezért aztán Ábris napokig csak aludt a bódító cigarettától, de úgy kellett neki, miért gyújtott rá, amikor szigorúan tilos az ilyesmi? Aztán ott volt a tegnapi betört ablak esete. Szmirkó igazán nem tehetett róla, hogy éppen rosszkor állt rossz helyen az udvaron, és az ő lábán pattant meg a labda olyan szerencsétlenül. A többiek is hibásak, szándékosan nekem rúgták, pedig nem is játszottam, csak álltam a pálya szélén, dohogott magában. Szmirkó hazaért. Az otthonuk annyiban különbözött a többi tündérétől, hogy falait a zöld különböző színeiben pompázó kúszónövények borították, és a tetején színes virágok nőttek. A kisfiú kedvetlenül lépett be a takaros házba. Almás pite illatozott a konyhaasztalon, amire összefutott a szájában a nyál. Szépen felakasztotta iskolástarisznyáját a nyírfaháncs fogasra, aztán kezet mosott. Kilesett a hátsó ablak színes üvegein, és merengőn bámulta az otthonuk mögött elterülő pipacsrétet. A mama éppen háttal állt neki, és a virágokat szedte. Két vesszőkosarat már púposra megtöltött, de még legalább három várt üresen. Ebből éltek, mert mama számított a legkeresettebb virágmágusnak a Zöldszeműek törzséből való tündérek közül. Csak ráfújt a különböző virágokból készült esszenciákra, és máris csodás bájitalokat hozott létre. Szmirkó a süteményre nézett, majd a kertben görnyedező alakra. Megyek, segítek! Akkor meghallotta a mama hangját legbelül: – Nagyon kedves tőled, kisfiam, de egyél csak, hiszen mindjárt végzek! Zöldszemű Iringó, a mamája sokszor szólt hozzá gondolatban, és ha a kisfiú nem vigyázott eléggé, rögvest kitalálta, mi jár a fejében. Ezt a titkos közlési módot egyedül ők ketten ismerték, de kizárólag akkor tudtak így beszélgetni, ha elég közel voltak egymáshoz. Például a domb túlsó oldaláról már nem sikerült elcsípni a gondolatokat. Szmirkó felsóhajtott, visszament az asztalhoz, és jókora darabot szelt magának a pitéből. Miután elmajszolta az egészet, a kézmosó tálhoz lépett, amelynek vizében megpillantotta az arcát. Csapzott, fekete haja a homlokára tapadt, élénkzöld szeme körül karikák díszelegtek. A szája alaposan felduzzadt, halovány bőrét véraláfutások csúfították el. – Megint verekedtél? – A vékony, gúnyos hang a kályha mellől jött. – Olyasmibe ütöd az orrod, amibe nem kellene! – vágott vissza durcásan Szmirkó. A kályha mellett mozgás támadt. Vörösesbarna csíkos macska ugrott le a padkáról, és puha léptekkel a kisfiúhoz sietett. Száját nyalogatva engesztelően kis gazdájához törleszkedett. – Ha adsz egy kis süteményt, segítek rajtad! – Babuk, te haspók! Ugyan mit tehetnél értem? – Ma a gyógyító Maránál jártam. Észre sem vett! – Szégyelld magad! És ha rájött volna, hogy a varázserejét lopod? – Ugyan, óvatos vagyok, hisz tudod! Nos, azt akarod, hogy a mamád megtudja, milyen jómadár lett belőled? Nekem aztán édes mindegy! – Azzal sértődötten odébbállt. – Várj csak! Jó, nem bánom. Tessék, itt a részed! Szmirkó szép nagydarab almássüteményt tett elé, és aggodalmasan az ajtó felé pislogott. Babukot nem kellett sürgetni, azonnal felfalta az adagját, és utána még a mancsát is lenyalogatta. – Jó tett helyébe jót várj! – mondta, és a kisfiú vállára ugrott. Dorombolni kezdett, és úgy megnövekedett, hogy Szmirkó már alig bírta el. Egészen meggörnyedt alatta. A macska nyalogatni kezdte a dudorokat a fiú feje búbján, majd a homlokát és az arcát. Hamarosan teljesen eltűntek a sebek, Babuk pedig, mint aki jól végezte a dolgát, leugrott, és elégedetten szemlélte a művét. Immár egészen kicsire zsugorodott, és hagyta, hogy Szmirkó a tenyerébe vegye, és megsimogassa. Tökéletesen ártatlan kiscicának tűnt, ám aki közelebbről ismerte a fajtáját, pontosan tudta, hogy egy igazi szipollyal akadt össze. Babuk és nemzetségének tagjai abból éltek, hogy beszöktek a varázsnépekhez, és mialatt azok aludtak, rendre elszívták a mágikus erejüket. A szipolyok a tündérek esküdt ellenségei voltak. Mindenki kártékony állatoknak tartotta őket, hiszen akiből egyszer dézsmáltak, az napokig, sokszor hetekig gyengélkedett, és megesett, hogy huzamosabb időre az életkedvét is elveszítette. Ám Szmirkónak nem kellett ettől tartania, hiszen neki nem volt semmiféle varázsereje. A mama mégis csak hosszas vívódás után engedte meg, hogy a kismacska náluk lakjon. Ugyanis észrevette, hogy Szmirkó igaz barátra lelt benne, és nem volt szíve elszakítani őket egymástól. Azonban megígértette Babukkal, hogy elbújik, ha vendégek jönnek hozzájuk, és hogy sohasem fog a virágmágiából falatozni. A macskának ez utóbbi szabályt nem esett nehezére betartani, hiszen mindennél jobban utálta a virágokat. Azt mondta, azok nem illenek az ő úri gusztusához. A vendégekkel azonban más volt a helyzet. Némelyik tündér a jóféle mágia ellenállhatatlan illatát árasztotta, és olyankor a kis család csak komoly erőfeszítések árán tudta megakadályozni, hogy ki ne derüljön, egy szipolyt tartanak a házban. Babuk egészen sokáig kibírta a házi koszton, és a mama titkon azt remélte, talán egyszer majd lemond arról a másféle táplálékról, de Szmirkó tudta, hogy ez lehetetlen. Babuk elfoglalta a helyét a kemencepadkán, és nagyot ásított. Nemsokára mélyen aludt, és arra sem rezdült fel, amikor a mama bejött a házba, behordta, és letette a kosarakat a sarokba. A virágszirmok illata betöltötte a helyiséget, és Szmirkó tudta, nemsokára rotyogni fog a bájital a tűzhelyre feltett kondérban. A mama elég fáradtnak tűnt, de azért mosolygott, és még dúdolt is egy kedves, régi dalt. Szorgosan tett-vett a konyhában, és időnként, ahogyan elhaladt Szmirkó mellett, szórakozottan megcirógatta a fejét. Babuk egészen jó munkát végzett, a mama nem vett észre semmit. Ma feltétlen jól kell viselkednem, hogy elengedjen a Tűzsólymokhoz. Igazán nagy szégyen lenne, ha éppen én hiányoznék. Még azt mondanák a többiek, megijedtem a madaraktól! Óvatosan kell csinálnom, jobb, ha most még nem hozom szóba. A mama néha olyan szeszélyes tud lenni! – Megyek, hozok még egy kis fát a tűzre! – ajánlkozott a fiú. A mama kissé gyanakodva nézett rá, nem értette a hirtelen felbuzdulást, de azért bólintott. Szmirkó kiviharzott, és csakhamar visszatért egy kosárnyi hasábbal. Eszébe jutott, hogy meg kellene dicsérni az almás pitét, de aztán arra gondolt, hogy az már túl gyanús. Inkább csöndesen ücsörgött az ágyon, és arra várt, hogy a mama adjon neki valami feladatot. – Nincs tanulnivalód? – Most nincs. – Akkor menj játszani! – Megfújhatom a furulyát? A mama arcán árnyék suhant át, és egy pillanatra megállt a munkájában. Elgondolkodva nézett a kisfiúra, majd odalépett a szekrényhez, és kivett egy faládikát. Szmirkó villámgyorsan ott termett, mert látni akarta, ahogy kinyílik a teteje, és odabent megcsillannak a különleges varázsholmik. Ezekhez nem volt szabad hozzányúlnia, csak akkor, ha majd elég nagy lesz hozzá. A mama elővette a bőrerszényt, amely Szmirkó apjának dolgait tartalmazta, és kihalászta belőle az ezüstfurulyát. – Bátor Emrek – olvasta a belevésett nevet a kisfiú. Tucatszor elolvasta már, de mégis mindig olyan jól esett fennhangon kimondania az apja nevét. Áhítattal tapogatta a hangszert, és gyöngéden megfújta. A mama szép arca megrándult. – Mi van még az erszényben? – kíváncsiskodott tovább Szmirkó. – Az a három rozsszem, amit a múltkor mutattam neked. – Megfoghatom őket? – Majd ha nagyobb leszel! – És mit tudnak azok a rozsszemek? – Egyszer majd rájössz. Mindegyiknek más a hatalma, és nagyon értékesek! Szmirkó megint megfújta a furulyát. Csupán egy-két egyszerűbb dalt tudott eljátszani rajta, de azoknak meg is lett a hatása! A mama elérzékenyülten hallgatta, és még egy könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkában. – Nagyon szép volt! – ütötte össze a kezét, és a kisfiúra mosolygott. A papáról kell beszélni, attól mindig ellágyul a szíve, és akkor könnyebben elenged! – Mondd, van a furulyának bármiféle varázshatalma? – A mi világunkban nincs. – És az emberekében? – Talán ott igen, de erről inkább apád tudna mesélni! Helyben vagyunk! Most aztán csak óvatosan! Szmirkó közelebb húzódott a mamához, és hízelegve így szólt: – Hogyan jött át a papa Tündérföldre? – De hiszen már ezerszer elmeséltem! – Mondd el még egyszer, úgy szeretem hallgatni! A mama felsóhajtott. – Az embereknek tilos az átjárás a mi világunkba. Emrek azonban túlságosan szeretett engem ahhoz, hogy ezt el tudja fogadni. Itt azonban nem élhetett meg varázserő nélkül, úgyhogy nekiadtam a mágikus kagylót, amit a nagyanyámtól örököltem. – És attól a papának nagy hatalma lett? – Igen, sokkal erősebbé vált, mint a közönséges tündérek. – Akkor ez a kagyló rajtam is segíthetne! Egyből lennének mindenféle mágikus képességeim! – Inkább légy türelemmel, és várd meg, amíg maguktól előjönnek! – Hol van most az a kagyló? – makacskodott Szmirkó. – Emrek beledobta a Lustán Tekergőbe. – De hiszen az az a nagy folyó, ami elválasztja a két világot! – Igen, pontosan. Szmirkó elgondolkodva bámult maga elé. – Még soha nem mondtad, mi történt a kagylóval. – Mert eddig még nem kérdezted. – Akkor ez azt jelenti, hogy a papa nem fog tudni visszajönni! Miért dobta bele a kagylót a folyóba? – Éppen ezért. Hogy ne tudjon többé átjönni. A kisfiú szeme elkerekedett. – Korábban azt mondtad, azért ment el, mert valami sürgős dolga akadt, de a tizenharmadik születésnapomra vissza fog térni! Az pedig éppen jövőre lesz! – Igen, így van! – Nem értem: hogyan sikerülhet neki a kagyló nélkül? – Majd talál egy más módot. – És mi az a sürgős dolog, ami miatt el kellett mennie? – Te ezt még nem értheted. Majd ha nagyobb leszel, elmagyarázom. Megint ez a butaság! Majd ha nagyobb leszek, majd ha nagyobb leszek! Eh, elegem van ebből! De Szmirkó türtőztette magát, mert eszébe jutott a Tűzsólymok tánca. És a mama határozott hangvételéből, szúrós tekintetéből tudta, a beszélgetést ezennel lezárta. Az ezüstfurulyát is kivette a kezéből, és visszatette a ládába. A kisfiú kétségbeesetten pislogott rá, és nem mert előhozakodni a dologgal. Keserűség fogta el, és a szája szélét rágta. Gondolkodott. – Mama! – Elég volt mára a furulyából… – Nem azt akarom. – Hanem? – El szeretnék menni a Tűzsólymok táncára! – Tessék?! A mama úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének. Éppen a virágszirmokat öntötte bele az üstbe, és néhány maroknyit véletlenül a földre szórt a meglepetéstől. Elvörösödött, és bosszúsan lehajolt értük. – El szeretnék menni a Tűzsólymokhoz! – ismételte meg a kisfiú határozottan. – Nem mész sehová! – mondta a mama, és a tűzhely felé fordult, mintha egyszer és mindenkorra elintézettnek tartaná a dolgot. – De miért? – Túl veszélyes! Legalább azt nem mondta, hogy majd ha nagyobb leszek! Ej, mégis milyen kiállhatatlan a mama néha, túlzásba viszi ezt az aggodalmaskodást! Olyankor nem lehet vele normálisan beszélni! – Kérlek! Egyszer, legalább egyszer megbízhatnál bennem! Hisz megígérem, hogy jó leszek, csak látni akarom őket! Mi rossz van abban? Tudok magamra vigyázni! – Nem mész sehová, és erről egy szót sem akarok többet hallani! Megértetted? Babuk is elősomfordált a nagy perpatvarra, és szerényen megjegyezte: – Kedves Iringó asszony, én elkísérhetem az ifjú zöldszeműt! Majd távolról figyelem, és baj esetén közbeavatkozok! – Még csak az hiányozna! – csattant fel a mama. – Majd adok én nektek tűzsólymozást! Szmirkónak sírhatnékja támadt, és reszketett a dühtől. – Ha a papa itt lenne, ő biztosan elengedne! Zöldszemű Iringó elsápadt, és összeszorította a száját. – Csakhogy nincs itt, de ha itt is lenne, nekem ugyanúgy szót kell fogadnod! – Tudom már! A papa is biztosan azért ment el, mert nem bírta tovább elviselni a gonoszságodat! Talán azt hiszi, én is ilyen vagyok! De majd én megkeresem, és beszélek vele! Azért is elmegyek a Tűzsólymok táncára, és vissza sem jövök többet! Szmrikó az ajtóhoz ugrott, megragadta a kilincset, és ki akarta nyitni. Ám alighogy kitárta, zöld folyondárokból szőtt falba ütközött. Akkor a hátsó kijárathoz szalad, de azt sűrűn egymásba gubancolódott bokrok torlaszolták el. A mama összeráncolt homlokkal állt a szoba közepén, és csöndesen mormolta a becsukó varázslatokat. Ez már több a soknál! Szmirkó elkeseredésében felszaladt a lépcsőn a padlástérben kialakított szobájába, becsapta maga után az ajtót, és az ágyára vetette magát. Meglehetősen udvariatlan dolog volt olyan hangosan bevágni az ajtót, de Szmirkó annyira haragudott, hogy egy csöpp bűnbánatot sem érzett. Úgy vélte, hatalmas igazságtalanság, amit a mama művel. Az egész világ összeesküdött ellenem, dohogott. Meg kell keresnem a papát, majd ő mindent elmond, amit tudni akarok! Ha egyszer találkozunk, biztosan meg tudom győzni, hogy visszajöjjön hozzánk! Előbb azonban a Tűzsólymokhoz akart menni. De hogyan szökhetne ki úgy, hogy a mama ne vegye észre? Talán megkérhetné Babukot, hogy segítsen. Igen, de akkor magával kellene vinnie, azt pedig nem szeretné. Ki tudja, kivel találkoznának útközben, és a kis szipoly lehet, nem bír ellenállni a csábító varázslatoknak. Jobb, ha a macska itthon marad! Először is erősen befelé figyelt, és egy tiszta vizű tó képét jelenítette meg maga előtt. Ez a trükk mindig bevált, mert az édesanyja, így ha akarta se tudta volna kifürkészni a gondolatait, a hamis kép eddig mindig félrevezette. Csak ezután kezdte el törni a fejét a megoldáson. Remek ötlete támadt. Eleinte örült neki, de aztán rájött, annyira álnok a terv, hogy el is szégyellte magát, amiért a mamával szemben ilyesmire készül. Összeszorította a fogát. Ő sem sajnált meg engem! Majd most meglátja, milyen lesz, ha tényleg elszököm! A kisfiú halkan kinyitotta az ajtót, és fülelt. Úgy hallotta, hogy a mama a könyvtárszobában jön-megy. Szmirkó leosont a konyhába, és szétnézett. A frissen főtt tea a csészékben gőzölgött, a kemencében pogácsa sült. A kisfiú besurrant a kamrába, és a rendezett sorokban álló üvegcsék közül hosszas nézelődés után kiválasztott egyet. „Álomhozó fű esszencia”, olvasta a címkéjén. Az izgatottságtól szaporán vert a szíve, minduntalan elkalandoztak a gondolatai, és csak hatalmas erőfeszítés árán sikerült visszaidéznie a nyugodt tükrű tó képét. Bőségesen csöpögtetett a bájitalból a teába, majd visszadugta az üveget, és a helyére tette. Ezután feliszkolt a szobájába. Jól tudta, hiába is várná, hogy az édesanyja magától nyugovóra térjen, mert most – mint minden valamirevaló Zöldszemű tündér – a Pipacsvirrasztás éjszakáját tartotta. Ilyenkor a frissen leszedett szirmokból bájitalokat kevert hajnalig, valamint új varázslatokkal kísérletezett. Idegesen ült az ágyán, és összerezzent, amikor meghallotta a mama hangját, amely vacsorához hívta. – Nem megyek, nem vagyok éhes! – válaszolta dacosan. Aztán csönd lett. Szmirkó megvárta, amíg feljön a Hold, és teljesen besötétedik. Akkor ismét lement a konyhába. A mama teáscsészéjét üresen találta, és egyenletes szuszogást hallott a sarokból. Közelebb vitte a szentjánosbogár lámpást. Édesanyja mélyen aludt a karosszékben, ölében egy nyitott könyv hevert. Szép, szabályos arcát egyenes, szőke haja keretezte, amely aranyzuhatagként hullott a vállára. A tündérfiú szíve hirtelen elszorult, mert tudta, csúnyán viselkedett. Most már azonban nem akart meghátrálni. Nagyot sóhajtott. A szekrényhez lépett, megkereste a ládikát, és kivette belőle a bőrerszényt. Ha a papával találkozok, valamiről meg kell ismernie! Kézbe fogta a tiltott rozsszemeket is, majd kíváncsian körbepislogott. Semmi különös nem történt. Még hogy hatalmuk van! Mégis, mi a csudától olyan értékesek? Töprengve nézte őket, aztán vállat vont, és mindet belerakta a tarisznyájába az ezüstfurulyával együtt. Ezután az ajtóhoz lépett. Kicsit nyikorgott, és Szmirkó aggodalmasan hátranézett. A mama szerencsére nem ébredt fel. A becsukó varázslat még mindig működött, sűrű növényfal állta útját. A kisfiú tépkedni kezdte a leveleket, majd letörte az ágakat. Mivel a mama aludt, a mágia is egy helyben állt, azaz nem nőttek újabb vastag folyondárok. A kitartó munka eredményeképpen Szmirkó nemsokára járható rést alakított ki a zöld gáton. A kisfiú egy szempillantás alatt kint találta magát az udvaron, majd a következő dombra vezető ösvényen. Senki sem járt arra. A távolban vörösen világított az ég alja, olybá tűnt, tüzes nyilak szelik keresztül-kasul a fellegeket. A Tűzsólymok az esti tánchoz készülődtek. Még éppen időben odaérek! Megszaporázta a lépteit, miközben eszébe ötlött, hogy valamit elfelejtett. Megkordult a gyomra. – Khm, azt hiszem, botorság éhesen nekivágni egy vándorútnak! A kisfiú fölött elterülő fa lombja susogni, az ágak zörögni kezdtek, és Babuk egyszer csak puhán és nesztelenül leugrott odafentről, egyenesen az út közepére. Megrázta magát, és letette a szájában tartott batyut. – Mi ez? – csodálkozott Szmirkó. – Az útravalód, természetesen. Hamuban sült pogácsa! – Azért hagytál a mamának is vacsorára, ugye? – Persze! Bár a bűvös ital mennyiségéből, amivel megitattad, esetleg holnap délre, ha magához tér, úgyhogy legfeljebb ebédre falatozhat belőle! Szmirkó arcát elöntötte a pír. Zavartan tapogatta az elemózsiás batyut, kivett belőle egy pogácsát, a szájába dugta. A többit egy gyors mozdulattal a tarisznyájába vágta. Bosszantotta, hogy Babuk mindent látott, és később akár el is árulhatja valakinek, akár a papájának. – Na, gyere, jobb, ha bebújsz ide, nehogy észrevegyenek! – Szélesre tárta előtte az iszák száját, a kismacska pedig készségesen beleugrott. Elindultak az ég alján mozgó lángszínű fények felé.

<VISSZA A NYÁRI OLVASMÁNYHOZ