A létra egyik oldalán a papa állt, a másikán a mama. Hanem hiába keltek hajnalok hajnalán, ezzel a munkával semmiképpen sem tudtak megbirkózni, hisz egy­re magasabbra és magasabbra kellett hágniuk. így aztán kará­csonyeste, amikor a világ vala­mennyi karácsonyfáján már felra­gyogott a gyertyafény, és szikrázni kezdtek a csillagszórók, az égig érő karácsonyfa tövében egyma­gában álldogált a kisfiú. Álldogált és várdogált. Telt-múlt az idő, és a szülők még mindig nem kerültek elő. Másutt már rég asztalt bontottak, sőt már az edényt is elmosogatták, de az égig érő karácsonyfa büszke tulajdonosainál még híre-hamva sem volt a karácsonyi vacsorának. A csodálatos karácsonyfa alja sö­téten állt a lakásban, és a megbontott tetőn át metszőén áradt be a karácsonyi szél fagyos lehelete. A kisfiú irhabundájában is fázott, didergett. Hát még a szülők, ők vacogtak csak igazában, odafenn, az égig érő létrán, a hófelhős kará­csonyi éjszakában! Ha lenéztek, semmit se láttak: szemük elől fel­hők takarták a város fényeit. A papa bajszára jégcsapok fagy­tak, a mama szemöldöke zúzmarás lett, az orrukra pedig jobb nem is gondolni! A többi gyerek már rég aludt, és aludtak a karácsonyi játékok is. Az álmok diós- és mákoskalácsillatot árasztottak. És aludtak a fel­nőttek is. Utolsónak a tévé be­mondó nénije feküdt le, hiszen ne­ki kellett elbúcsúznia a kedves te­levíziónézőktől. És a tévékészülé­kek is aludtak: a fekete-fehérek és a színesek is. A kisfiú hirtelen rádöbbent, hogy ostoba módon a lehetetlent kérte. És a szülők is rádöbbentek az égig érő létrán, hogy nagy osto­baság minden képtelen kérés telje­sítése, azaz teljesíteni akarása. A kisfiú sírni kezdett, és ahogy könnyei a karácsonyfa alsó ágára hullottak: csoda történt. Az égig érő karácsonyfa formás kis fenyő­fává változott, a megbontott tető nyílása eltűnt az égig érő létrával egyetemben, és a szülők is ott áll­tak mellette. A jégcsapok eltűntek a papa bajszáról. A mama szemöldökéről eltűnt a zúzmara. A szülők kibújtak a bundákból, és nevettek. Lehámozták magukról a kucsmáikat, sáljaikat, és nevettek. Levetették az anorákjukat, és nevettek. Igen, nevetve álltak a kará­csonyfa mellett, mintha azt nevet­ték volna, hogy csak tréningruhát viselnek. Hogy karácsonykor me­legítőben álldigáltak, s nem ünne­pi díszben. A fő, hogy végre megtarthatták a karácsonyestét! És egyikük sem bánta, hogy ka­rácsony éjszakáján fogyasztják el a karácsonyi vacsorát. Ragyogtak a karácsonyfa gyer­tyái, csillogtak a díszek, és szikrae­sőt ontottak a csillagszórók. Az ajándékcsomagok felbontva he­vertek a fa alatt. A papa a plafon­ra nézett, és bajszába rejtette szé­gyenkezését. A mama a csillárt nézte, és nem mert a papára pil­lantani. Aztán mégis egymásra néztek, összekacsintottak és nevet­tek. A kisfiú is nevetett. Nevetett, és soha többé nem állt elő eget verő kérésekkel, kívánságokkal. Így például soha többé nem kért kará­csonyra - égig érő karácsonyfát, születésnapjára toronyórát arany­lánccal és így tovább. A legna­gyobb kívánsága egy testvérke volt. Esztendőre vagy kettőre tel­jesült is kívánsága: a mamának megszületett a kislánya. Így azóta karácsonykor ketten néznek mo­solyogva a szoba közepén csillogó­villogó karácsonyfára.