– Bolond egy világ van, nem igaz, tornász úr? Valér flegmán megvonta a vállát, fel sem nézett, úgy válaszolt. – Inkább nevetséges. Majd máskor meg az eső elől kell a pincébe bújnunk. Bezáratni mindent! Hát nyúl itt mindenki? Paula szokás szerint hallgatott, de magában már nagyon várta Karolát, hogy jól helyre tegye a férfit, de ezúttal elszámította magát. Karola egészen felülmúlta magát: sárga magassarkúban és tengerkék miniszoknyában lebbent be a konyhába, mint egy szabadnapos popdíva, tömény ibolya illatot húzva maga után. Zöldre pingált szemhéja alól jelentőségteljesen ránézett az idegesen fészkelődő Katalin anyóra és a kezét tördelő Paulára. – Na, kezdjük azt a lakógyűlést! – mondta, és a hivatalnoktól kapott sárga papírt az asztalra dobta. – Időpontom van a fodrászhoz. Katalin anyó rábámult: – Maga, drágám, innen nem megy sehova, marad a fenekén itthon. Tele felhőporozza nekem a lakást. Valér gúnyosan felhorkantott, Karola vett egy nagy levegőt – azt a bizonyos nagy levegőt, amit hosszú, sértésekkel teletűzdelt szóáradat követett általában, de most kivételesen a halkszavú Paula volt az, aki ezt belé fojtotta. Meglengette a sárga papírt, és azt mondta: – Ne haragudjon, kedvesem, de ez a szabály. Itthon kell maradnunk, nincs más választás. Elolvasták ezt? Valér és Karola a papírra meredtek. Olvasás után tőlük merőben szokatlan módon zavartan hallgattak. Paulának megfordult a fejében, hogy talán sokkot kaptak, mert egyiket sem hallotta még ilyen sokáig csendben lenni, mióta ismerte őket. Valér eszmélt először. – Hát, a rendelet rendelet, magukra is vonatkozik! Mit kell ezt ennyit magyarázni? – mondta, de azért szégyenlősen lesütötte a szemét. – Persze én sportoló vagyok, engem ilyen felhők nem izgatnak, de hát maguk ugye nem csinálnak semmit. Csak itthon ülnek. Hát most ülhetnek. – Bizony ám, nincsen csokis parányért futkosás sem! – szúrt oda egy megjegyzést Katalin anyónak Karola is. – Itthon maradunk. Nekem nem gond! El tudom magam foglalni. Paula megeresztett egy kis mosolyt. Ő volt az egyetlen, aki a szorongató érzések mellett azt is látta, hogy Valér és Karola először értettek egyet valamiben, és bár nem volt lelkesítő gondolat, hogy vehemens természettel megáldott lakótársaival még a korábbinál is jobban össze lesz zárva, ez azért némi reményre adott okot. Igazából még magának sem vallotta be, de Paula szerette őket, és csendesen, a sarokba húzódva jobban ismerte három lakótársát, mint bárki más a világon. Tudta, hogy menni fog ez is. Hangosan és sok-sok hullámvölggyel, de menni fog. Egy kicsit hallgattak, Katalin anyó a sajtos kifli maradékát majszolta gondterhelt szuszogással. Lakótársai mind lopva rápillantottak. Nem szóltak semmit, de mindenki tudta, hogy Katalin anyó fél. És mindenki tudta, hogy nem fogja beismerni. Karola törte meg a csöndet azzal a kérdéssel, ami már percek óta lebegett a levegőben: – Jó, de mit fogunk csinálni? – Hát én edzek, maguk meg itthon ülnek majd, és nem csinálnak semmit. – Ha nem vette volna észre, mi etetjük az éhes emberiséget – szónokolta Karola –, amíg maga csak magával foglalkozik. – Én foglalkozom csak magammal, mikor maga cicomázkodik folyton? Próbálná meg egyszer hajtupírozás helyett a reggeli tornámat! Már a pultban ácsorgástól úgy kimerül, hogy nézni is rossz. Bizony a tornász elevenére tapintott: Karola nehezen bírta a terhelést, sosem sportolt, a cukrászdai munkát viszont nagyon szerette, de legszívesebben már délben bezárt volna, amikor ő volt szolgálatban. – Ha ennyire nagy a szája, akkor mutassa meg, akkor csinál valamit másokért is. Másban úgyse számíthatunk magára, még egy tejbegrízt sem tud megfőzni. – Én? Vegye tudomásul, hogy a nagyapám okleveles cukrászmester volt! Úgy tudott kalácsot fonni, hogy díjat nyert érte! Erre már Katalin anyó is felnézett. – Hát én nem engedném, hogy az én kalácsomhoz maga hozzányúljon a lapátkezeivel! Egyszóval a hangulat pillanatok alatt újra régi lett. És ahogy az már lenni szokott, Paula volt az, aki rájött a megoldásra. A veszekedés alatt egy szalvétát hajtogatott, az elkészült papírnyuszit most odaállította az asztalra és halkan közbeszólt. – Úgy látszik, mindenki ért valamihez, amihez a másik nem. Mindannyian itthon leszünk jó darabig, esetleg taníthatnánk egymást erre-arra. A tornász úr tarthatna nekünk kisebb edzéseket – persze, amiket mi is képesek vagyunk megcsinálni. Katalin megtaníthatna néhány régi, jól bevált házi praktikára, Karola pedig újdonságokra. – Magának meg elég ügyes keze van, kedvesem – mondta fellelkesedve Katalin anyó, és a szalvétanyuszi felé sandított. – Maga is tudna nekünk mit mutatni. – Rendben! – pattant fel Karola. – Minden nap legyen valakié! A holnapot vállalom, a többit beszéljék meg! – Esetleg csinálhatnánk egy beosztást. Van egy violaszínű papírom – mondta Paula, és szobájából kihozta az említett kartont. – Ha már szabályzat, legalább legyen szép. Mondjam tovább? Felesleges. Vacsoráig bizony elfelejtették a felhőket, az aggódást, a veszekedést: színeztek, ragasztottak, vágtak, festettek és estére elkészült egy igazán csinos kis napi beosztás. Minden nap valami új. Együtt. Tovább>>