Miről mesél most Budapest?     Turisták híján egy idegenvezetőnek megterhelőbb volt az elmúlt időszak. Pláne ha még író is az illető. Tittel Kinga, a gyerekeket és felnőtteket egyaránt könnyedén és mesésen Budapest titkaiba már többször bevezető szerző most arról írt nekünk, hogyan telt számára a karanténidőszak, és kulisszatitkokra is fény derült az eközben készült új könyvéről, a Duna kincseiről, ami augusztus 7-én kerül a boltokba. Tittel Kinga írása a Nyugati tér blognak Az elmúlt évek során kétpólusú életet éltem, s ezek tökéletesen kiegészítették egymást. Tavasztól késő őszig idegenvezetőként róttam a város utcáit, a vendégeim szemében naponta láttam az örömöt és a rácsodálkozást Budapest szépségeire. Az év – és a turistaszezon – vége felé ugyanakkor fokozatosan telítődtem a hömpölygő tömeggel, a zajokkal, a rengeteg élménnyel, és vártam a telet, a csendet, a „bekuckózást”, a szemlélődést. Ekkor ülepedett le bennem mindaz, ami év közben történt velem, ekkor formálódtak bennem a könyvek évről évre, egymás után. A kutatással, anyaggyűjtéssel, írással töltött téli hónapok után jó volt ismét kiszabadulni, friss levegőn, emberek között lenni, és ez a csodálatos körforgás volt a motorja, gerince az életemnek majd tíz éven keresztül. Idén is úgy indult minden, mint mindig. A tél folyamán írtam egy újabb könyvet, vártam a tavaszt, a megújulást, az új élményeket és a régi barátokat. Március 10-én még Hollókőn voltunk a kollégáimmal, 14-én megérkezett volna az első csoport – és pont akkor, abban a néhány napban kifordult sarkából a világ: a turizmus gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra megszűnt, bezártak az iskolák, majd szép lassan leállt az élet. A kezdeti sokk és az új rend kialakulása körüli nehézségek után (otthon tanulás két kiskamasszal) elkezdtem bizakodóbban látni a helyzetet. Bár hiányoztak az ölelések és a személyes találkozások, de értékeltem a nyugalmasabb hétköznapokat, a családommal töltött több időt, a csendet és azt a lassabb élettempót, aminek a hiánya már régóta nyomasztott. Új, ismeretlen arcáról ismertem meg a várost (is), és úgy érzem, ebből a szempontból is kivételes időszakban élünk. Pillanatok villannak fel bennem, amelyekre míg élek, emlékezni fogok… Felmenni a Várnegyedbe úgy, hogy nemhogy hömpölygő tömeget nem láttunk, de a Mátyás-templom melletti, szinte üres téren a gyerekeim távirányítós autózhattak és drónozhattak; végigtekerni úgy az Andrássy úton, hogy a hangunk visszaverődik az ürességtől kongó sugárúton az épületek faláról (a néptelen fővárosról korábban Török András is írt a blognak); látni a japán cseresznyefák virágzását a Tóth Árpád sétányon anélkül, hogy a turisták (a vendégeim) elől el kellene bújnom; úgy állni a Hősök tere közepén, hogy rajtunk kívül csak egy háromfős tévéstáb van ott… Végigtekerve az elnéptelenedett Duna-parton azokra az emberekre gondoltam, akik Buchwald bácsi bérelhető székein ücsörögve „korzóztak”, és élvezték a semmihez sem fogható látványt és hangulatot a múlt század elején (néhány hete még minden szék üres volt, most már néhányon üldögélnek). Vagy azokra a pajzán öregurakra, akik – a legenda szerint – a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart épületeinek ablakaiból látcsővel lesték a női Duna-uszoda merész, fürdőruha nélküli napozóit, és ezért még „ablakbérletet” is hajlandóak voltak fizetni! (Ilyen és ezekhez hasonló „kincsekre” bukkantam a nemsokára megjelenő Duna-könyvemhez szükséges anyaggyűjtés során. A többit majd a könyvben olvashatjátok el.) A járvány első hulláma lecsengőben van, ismét megteltek az utcák, berobbant a nyár is, de a turisták egyelőre csak itt-ott lézengenek a városban. A közelebbi országokból érkezők, a bátrak és bevállalósak halványan emlékeztetnek az elmúlt évek főszezonjainak hangulatára. Sok szálloda és étterem még zárva (és sokuk számára ez idén így is marad), a Vásárcsarnok lehúzott rolóinál és bezárt üzleteinél pedig rég nem láttam lehangolóbbat. Hogy mi várható, egyelőre senki sem tudja, a találgatások a szélsőségesen optimistától a világvégét vizionálóig lefedik a spektrum minden árnyalatát, ki-ki választhat tetszése (és személyisége) szerint. Egy biztos: valami végérvényesen véget ért (a fiam csak úgy utal rá, az élet „korona előtt”), és új időszámítás vette kezdetét. Sok mindenben megváltozott az életünk: talán tudatosabban fogjuk a pénzt költeni és az időnket tölteni, a biztonság és az elérhetőség jegyében a közelünkben lévő úti célok – így maga az ország és a fővárosunk – felértékelődnek. Első könyvem, a Mesélő Budapest mottója talán soha nem volt még ennyire aktuális: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” A saját bőrömön tapasztalom a munka jótékony terápiás hatását: gőzerővel dolgozom a sorozat következő kötetén (egyelőre mást nem is tehetek). Kihasználtam a csodás tavaszt, biciklivel jártam – és a mai napig járom – a várost, és fotózom, gyűjtöm az anyagot, az ötleteket. Olyan könyvvel készülök, amely pont a mostani események tükrében különösen időszerű és aktuális: egyelőre annyit mondhatok, hogy néha le kell szállnom a bringámról, és alaposan körül kell néznem (sokszor nehezen találom meg, amit keresek), máskor pedig lenyűgöz és magával ragad az elém táruló látvány… VISSZA A KISISKOLÁSOK OLDALÁRA