Megáll egy róka lenn. A hangja mint a méz.    „Kitört a béke, – szól, barátom,    harcunk emléke ködbe vész. Hírnök vagyok, repülj karomba s add a szádat,    siess, ne várasd cimborádat, Negyven mérföldem van e hírrel hátra még.    Dolgozhat a baromfinép,    segíti majd, mikor szemelget    testvéreként a róka-nemzet.    Örömtűz ég, keblemre hát,    repülj le, csókom száll reád,    testvéri két karom kitárva.” „Barátom, – szól a vén kakas, szívemre ír minden szavad s hunyó napomnak éke, drága                  virága                e békehír.                S e hírre pompás ráadás, az, hogy te jössz vele. De ott fut két agár,    ki biztos szintén tudja már    s tudatni jő ezt, nem vitás; már itt ügetnek, ó mily gyors kengyelfutók; leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.” „Nem várhatok, futok, későre jár az óra, csókolj meg máskor, – szól riadtan most a róka,    majd eljövök.” – S a hízelgő szalad,    fák közt búvik, cserjék alatt,    s dühöng. Dugába dőlt a terve.    A vén kakas meg ül merengve    s kacag egy halkan kaccanót; mert kettős élvezet megcsalni a csalót.                            Fordította: Radnóti Miklós