Vojnics Réka   Lőrinc László 25 szelfi az Árpád-korból című ismeretterjesztő könyve érdekes formát ölt: a mozaikszerűen felvillantott fontosabb történelmi események és kultúrtörténeti adalékok – amelyek a honfoglalás korától III. András uralkodásáig tartó időintervallumot ölelik fel – úgy jelennek meg a könyv oldalain, mintha ma történnének, ráadásul az olvasó Facebook posztok formájában jut az információkhoz. A Történelemtanárok Egyletének (TTE) alelnöke, Lőrinc László azzal a céllal írta meg figyelemfelkeltő könyvét, hogy áthidalja az egyre mélyebb szakadékot a diákok és a tananyag között. Ez a híd pedig nem más, mint a nyelv és a (pozitív értelemben) kultuszromboló attitűd, amellyel saját bevallása szerint az unalmas tényanyaggá csupaszított elődöket szerette volna lehozni a piedesztálról. A tananyag befogadását ugyanis nemcsak a követelmények mennyisége nehezíti, hanem a tanterv felépítése is: a történelemoktatás során a diákok rögtön az időrendben tőlük legtávolabbi korszakokkal találkoznak, amelyek mind a mentalitást, mind a kulturális normákat tekintve idegenek számukra. Lőrinc ezért rafinált módon nemcsak nyelvileg újította meg a tananyag fontosabb elemeit, hanem modern környezetbe és mai viszonylatba is helyezte a megtanítandó ismereteket. Vagyis a könyv – a szerző megfogalmazásában – egy „kortárs platformra helyezett történelemóra.” Bár a 25 szelfi elolvasása előtt több kétely is megfogalmazódott bennem az ötlettel kapcsolatban, a szerző elébe ment a kritikának, és a bevezetőben kifejtett pedagógiai hitvallása és átgondolt módszertana következetesen rácáfolt az előfeltevéseimre. Az előszó előrebocsájtja a szerző szándékát: „Egy őszinte csaló előre bejelentett hamisítása következik. Ez még mindig sokkal korrektebb annál a titkos és letagadott változatnál, amelyet a krónikások és történetírók nemzedékei évszázadokon keresztül követtek és követnek el, méghozzá tudós álca mögé bújva… Ami itt következik, bevallottan egy játék.” Leendő történelemtanárként abban az esetben tartanám félrevezetőnek a könyvet, ha csak a posztokat tartalmazná, hiszen ezekben gyakoriak a kitalált karakterek, hozzátoldott események, képzeletbeli személyiségjegyek. Azonban ez a kötet ennél okosabban épül fel: mind a huszonöt bejegyzés után egy rövid, maximum két oldalas, de alapos összefoglaló található, amely útmutatóul szolgál az adott poszthoz, például intertextuális és kultúrtörténeti magyarázatokkal egészíti ki azokat, másrészt különválasztja a fantázia és a valóság elemeit. Olvasóként természetesen választhatjuk azt az opciót is, hogy csak a posztokat futjuk át, de a két szövegrész szervesen kapcsolódik egymáshoz, és a posztok megértéséhez elengedhetetlen a magyarázó szövegek átolvasása. A néhol már túlságosan is információgazdag ismeretterjesztő részek történelmileg hitelesek, hiszen hasonlóan a szerző által 2013-ban indított Tényleg!/? – hogy volt, hogy nem volt? című weboldal ars poétikájához, a jelen kötet is a nemzeti tudatot deformáló hamis történelmi legendák kritikus elemzésére és a magyar múlt perifériára szorult témáinak bemutatására vállalkozik. Így nemcsak politika- és eseménytörténeti ismereteket tartalmaz, hanem kitér olyan – a középkori ember mindennapi életét bemutató témákra, mint a gasztronómia, az építészet és az állattartás. A fontosabb adatok kiemelését félkövér betűtípus segíti, emellett a szerző fogalommagyarázatokat is fűzött az ismeretterjesztő részekhez. A fogalmak kiválasztása azonban több helyen következetlenül történt: míg a szerző a zarándok közismert fogalmát több sorban taglalja, a kevésbé ismert szerviens szóhoz nem fűz magyarázatot. Lőrinc László könyvében a gyerekközpontú szemlélet érvényesül: a mai fiatalság igényeihez alkalmazkodva próbálja elmagyarázni, megértetni az adott történelmi időszakot. Szinte nem lehet olyan iskolással találkozni, aki ne lenne fenn a közösségi oldalakon, így magától értetődőnek tűnik a Facebookot közvetítő csatornává alakítani. A szerző ötletesen használta ki a felület nyújtotta formai és nyelvi lehetőségeket, a poénra kihegyezett, humoros utalások mellett a tudatos médiahasználatra is próbál rávezetni. A különféle álhírek mellett megjelenik a bogumilok hitterjesztő weboldala és Boldog Özséb kamuprofilja, de aktuális közéleti, kulturális és politikai párhuzamokra is bukkanhatnak a szemfülesek. Találkozhatunk a hun-magyar rokonság támogatóival vagy a (stadionok helyett) székesegyházakat építtető keresztény főpappal. A belső borítón a történelmi személyek arcképcsarnokát a kötetben szereplők profilképei adják. A könyvet illusztráló Bertóthy Ágnes és Rátkai Kornél nagyszerű munkát végeztek. A karikatúraszerű képek – melyek ugyanakkor jellemző ikonikus elemeket  közvetítenek – jól harmonizálnak a szöveggel, mozgalmassá, élénkké varázsolják a könyvet. A pózoló panoptikum szelfiken csücsörítő, kacsintó, békejelet mutató alakjai a mai felhasználókra reflektálnak. Szintén ügyes megoldás a Facebook posztok idő-, hely- és érzésjelölőinek használata, és a kommentelés folyamatának leképezése. Erre ugyan számos példát találhatunk az interneten különféle témákban, de oktatási segédanyagként még nem aknázták ki ezt a műfajt. Például a Kun László által posztolt morvamezei csatáról az alapvető információkon túl (dátum, helyszín, győztes fél) olyan plusz adalékokat is megtudunk, mint László hangulati-érzelmi állapota („ királyul érzi magát”, illetve „Buli van! Nyertünk! WOW! ), valamint a kommentelők reakciója (Anjou Izabella, Kun László felesége: „Jó forma vagy, Laci, én is gratulálok. Nagyon izgultam. Tök ciki lett volna 14 évesen megözvegyülni. ”) A könyv komikumforrása a kreatív „átültetésekből” fakad, vagyis az író és az illusztrátorok munkája szerkezeti-formai téren sikeresnek mondható. A nyelvkérdésről azonban már más véleményen vagyok. Alapvetően jó ötletnek tartom a középkori híres-neves vagy akár hétköznapi emberek mindennapi életének bemutatását azáltal, hogy mai nyelvállapotban hangoznak el a beszélgetéseik, de az író túlzásba vitte a szlengesítést, és a szituációidegenség miatt olykor kínossá vált a szöveg. Lehetetlen olyan gyerekkönyvet írni, amelyben tökéletesen leképezhető az adott korosztály által beszélt nyelv, hiszen akár naponta tűnhetnek el és keletkezhetnek új kifejezések. Ezért a szóbeliségben működő fordulatokat nem érdemes automatikusan beépíteni az írott nyelvbe, külön kell választani a beszélt és az írott nyelvet. A mai gyerekirodalmra jellemző szlengimitáció itt is visszafelé sül el: a szerző megfigyelheti egy adott csoport szóhasználatát, a szöveg nyelvezete akkor is csak rozoga másolata lesz a diáktársadalom nyelvének. Tehát a szövegnek pont az az aktualitás és újdonság a legnagyobb erénye, ami egyben a legnagyobb hibája is: a könyv nyelvezete néhány éven belül el fogja veszíteni aktualitását és formai megjelenésének újdonságát. A nyelvezet botlásaiért azonban bőven kárpótolhat minket a szójátékok áradata („A terembulláját már ennek az Andrásnak”) és a sztereotíp kommentelők helyzetkomikumra épülő megszólalásai. Például Isten álnéven kommentel Árpád posztjához, amiben a magyar vezér éppen „nyeregben érzi magát” a honfoglalás sikerének következtében. De megemlíthetném a pogányok és a keresztények kommentháborúját is, melyben az eretnekek a helyesírási hibákat tartalmazó írásuk által különülnek el a keresztényektől. Bár a kötetről összességében pozitív véleménnyel vagyok, az első kétharmadát lendületesebbnek találtam, a  végére sokszor váltak közhelyessé a viccek, sablonossá a karakterek. A legtöbb poszt és azok kommentjei jól sikerültek, kivéve azokat a hozzászólásokat, melyeken egyértelműen érezhető a didaktikus jelleg. A műfajból adódóan egy Facebook kommentnek nagyon nem áll jól, ha ismeretanyagot tukmál az olvasóra. A korhatár-besorolást (10+) nem tartom elég átgondoltnak. A jelenlegi közoktatásban az 5. osztályban kezdenek el történelmet tanulni az iskolások, az Árpád-kor anyaga pedig az ötödik osztályos tanterv végén, hatodik osztályos tanterv elején helyezkedik el, így a korhatár-minimumot én inkább 12 éves korra tenném. Az esszék alapos, átgondolt böngészésre sarkallják az olvasót. Ezért elsősorban a történelemszerető nagyobbaknak (és persze szülőknek és tanároknak) ajánlom a könyvet, mert számos olyan nyelvi játék és utalás rejlik a szövegekben, amelyeket egy átlagos 10-12 éves még nem igazán érthet meg. Forrás: tiszatajonline.hu     Sugár Judit Szelfi és Árpád-kor? Facebook és Insta a középkorban? Hogyan keltsük fel a gyerekek érdeklődését a történelem iránt a száraz adatok, kötelezően bemagoltatott évszámok és történelmi alakok rengetege között? Ha az őseink a mai tíz-tizenhatévesek nyelvén szólalnak meg, átadva ugyanazt a tudást, amit az unalmas tankönyvek is át akarnak adni, miért ne válasszuk a humoros – szülőt, tanárt és diákot is szórakoztató – megoldást?  Lőrinc László, a Történelemtanárok Egyletének alelnöke olyan alternatív tankönyvet írt, mellyel nevetve ismerjük meg a magyar történelem kezdeteit, és amely a későbbiekben újabb részekkel bővül. A 25 szelfi az Árpád-korból Lőrinc László könyvsorozatának első – bemutatkozó – kötete, amelynek fő célja, hogy a tíz-tizenhatéves diákok közelebb kerüljenek a tankönyvekben – formai és praktikus okokból – unalmas tényekig lecsupaszított elődeinkhez. A Facebook és Instagram működését és látványvilágát megidézve a történelmi alakok emberi oldala kerül reflektorfénybe, melyet közelebb hoz korunkhoz az a bravúr is, hogy a szereplők a ma használt nyelven szólalnak meg. A fejünkben élő szentek és királyok, pásztorok és parasztok, szerzetesek és udvarhölgyek sztereotip, szoborszerű alakjai a Lőrinc László könyve révén életre kelnek, és megkönnyítik annak elképzelését, hogy őseink – a megtehetik – ugyanúgy szelfiztek, posztoltak és kommenteltek volna, mint a mai komoly politikusok és egyházi személyiségek. Csak persze bejegyzéseik a maguk világát tükrözték volna: Honfoglalás, csata, királyi esküvő… Vajon milyen szelfiket posztoltak volna ezekről az eseményekről Árpád-kori eleink, ha íj, bárd és lúdtoll helyett okostelefont tartanak a kezükben? Merthogy lelkesen posztoltak és kommenteltek volna, az tuti. Árpád vezér, István király, Gizella királyné, Szent Margit vagy épp Gellért püspök ezeken a rendhagyó történelemórákon hús-vér emberként jelennek meg: örülnek, sírnak, és persze húzzák egymást. És hogy mi történhetett valójában – mi az, amit a történészek biztosan tudnak –, a fejezetek végén található összefoglalókból derül ki. A különleges és humoros illusztrációkat Rátkai Kornél és Bertóthy Ágnes készítette. Forrás: könyvkultura.hu Maróti Zsolt Viktor „Ahol mindenki lájkolhatja egymás hülyeségeit…” A könyv huszonöt fejezete között találunk jelentős történelmi eseményeket feldolgozó üzenetváltások (ilyen például a honfoglalás, a pozsonyi vagy épp a morvamezei csata), de jelentős Árpád-kori királyaink (Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla, II. András vagy éppen IV. Béla) portréi is kirajzolódnak. Üdítően hatnak azok a részek, melyek elmélyednek a kora középkori magyar történelem kultúr- vagy életmódtörténetében, ezzel közelebb hova ezt az igencsak nehezen megközelíthető korszakot az ifjúsághoz vagy épp az érdeklődő felnőtt olvasóhoz. Megtudhatjuk például, hogy böjti időszakban igencsak elterjedt volt hazánkban a békával, rákkal és csigával készült zabkása, vagy hogy az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálosoké jelenleg is működik Dél-Afrikában vagy épp az Egyesült Államokban. A „Kunok Magyarországon” című fejezetből a beözönlő-betelepülő nomád nép és a már letelepedett, Krisztus-hitre tért magyarság közti konfliktusról olvashatunk, s ilyen izgalmas interpretációban még bizonyosan egyetlen irodalomtörténeti kézikönyv sem tálalta nekünk a tihanyi apátság alapítólevelét, a Halotti beszédet vagy épp Kézai Simon krónikáját. Fontos megemlíteni, hogy a képzeletbeli, történelmi szelfik alatti üzenetváltásokban valós és fiktív személyek egyaránt megszólalnak – jó dramaturgiai érzékkel például a Kézai Simon művét kommentelők jelentős része kitalált figura, ugyanakkor ez ad lehetőséget arra, hogy a szerző a hun-magyar rokonságot ne szájbarágós módon próbálja megértetni a szerző olvasóközönségével, hanem vérbő humorral fűszerezve kacsintson ki ránk, s tegye nyilvánvalóvá: itt bizony a történelmen vagy annak értelmezőin nem csupán lehet, de olykor kell is nevetni. Mert például melyik, a történelmet értő módon tanulmányozó emberfia ne kapna a szívéhez, mikor a mozvamezei (haladó módban dürnkruti) csatában vereséget szenvedő Ottokár teteme fölött IV. Kun László épp a felemelkedő Habsburg család sarját, Rudolfot segítené a hatalomba? Itt maga a magyarázó szöveg is igen korrekt és tárgyszerű: „Természetesen nem tudjuk, hogyan alakult volna a történelem az 1278-as csata nélkül, valóban csak a cseh Přemyslek töltik be a térségben a Habsburgok későbbi összefogó szerepét, vagy más dinasztia, esetleg senki sem.” Tipikusnak mondhatók ugyanakkor a kárörvendő kommentelők Ottokár kapcsán („Kellett neki az osztrák hercegség meg a császári korona. Így járt.”), de természetesen beszáll a vitába a legyőzött cseh király alvezére is, aki szerint „cink volt, amit a csatatéren műveltek”. A szerző még azt a ziccert sem hagyja ki, hogy későbbi történelmi személyek is beszálljanak a parádés eszmecserébe, Bocskai István szerint például jól megcsinálta a magyarság, mert „később sem fogjuk tudni levakarni” a Habsburgokat, Zrínyi szerint az ő „dohányuk és spanjaik” nélkül semmire sem mennénk, s persze Rákóczi Ferenc is „adja”, „esztelen kölyöknek” titulálva IV. Kun Lászlót. „Nem voltál még te ilyen kretén hun-hájpoló még ott kint, Ferrarában…” A könyv persze nevezhető történelmietlennek és valóságtól elrugaszkodottnak – ugyanakkor kevés kivételtől eltekintve a viccek mégiscsak ülnek, s a mellékelt szövegmagyarázatok jóformán minden utalást, tréfát meg is magyaráznak. A valótlanság és a tételes történelemhamisítás kapcsán pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy a középkor jócskán bővelkedett olyan magukat történetírónak tituláló szerzőkben, akik műveikben igencsak elrugaszkodtak a valóságtól. Kiváló példa erre Lőrincz László könyvének „Honfoglalás” című fejezete, melyben P. mester (ismertebb nevén Anonymus) is beszáll a kommentelésbe: „Kond: Csodás az egész. Úgy érezzük magunkat, mint valami mesében. Névtelen: Nem mese. Ott vagytok, ti vagytok. Küzdjetek meg Zalánnal, hadd fusson. Árpád: Nem tudjuk, kiről beszélsz. Nincs itt semmiféle Zalán.” Ismeretes, hogy P. mester (Anonymus), III. Béla király jegyzője háromszáz évvel a honfoglalás után írta meg művét, s bár jelentős forrásértékkel bír Gesta Hungarorum című műve (például tőle tudjuk az Árpád mellett harcoló vezérek nevét), számos kitalált elemet is hozzáköltött művéhez. A fenti idézetben szereplő Zalán vezért Anonymus alkotta meg, ám a 19. században nem kisebb név alkotott a történetéből romantikus hőseposzt, mint Vörösmarty Mihály. A tények azonban makacs dolgok: Zalán vezér éppúgy nem létezett, ahogy üzenőfalakon egymást aprító Árpád-házi trónkövetelők. Maga könyv szerzője is szabadkozik művének előszavában: „Nem egy óriási nagy történelemhamisítás az egész?! De. Kicsit az. Mentségemre szóljon, hogy ezt be is vallom. Vagyis: egy őszinte csaló előre bejelentett hamisítás következik. Ez még mindig sokkal korrektebb annál a titkos és letagadott változatnál, amit a krónikások és történelemírók nemzedékei évszázadokon követtek és követnek el, méghozzá tudós álca mögé bújva…” Különösen találó ebből a szempontból a Kézai Simon krónikájáról szóló fejezet, melyben a jeles Árpád-házi historikus szabályosan henceg azzal, hogy végre befejezte nagy művét, melyben leírja, a magyarok bizony a hunok leszármazottai. A fiktív hozzászóló, a Márk nevű szerzetes rosszmájúan felkiált, hogy már így is éppen eléggé utál minket a világ. Hiába érvel Kézai, hogy már Anonymus is megírta, hogy Árpád Attila leszármazottja, hamar lehurrogják: „Te is tudod, hogy ez csak az uralkodócsaládra vonatkozott. Az furalkodókra szoktunk ilyen kamu ősöket kitalálni.” Az ezután következő pengeváltás még parádésabb. A historiográfia és a múltról való gondolkodás talán az egyik olyan terület, melyet gyakorló középiskolai tanárként a legnagyobb, de egyben legszebb kihívás diákoknak közvetíteni. Szétadjuk az Árpád-kort S így el is jutottunk oda, hogy kinek is ajánlható Lőrinc László. Mint a jó könyvekkel általában lenni szokott, azt mondhatom, hogy mindenkinek – tíz éves kortól tulajdonképpen bármeddig! Kellő pedagógiával megtámasztva, kis kreativitással remek kiegészítő anyaggá válhat avatott történelemtanárok kezében, hiszen a mellékelt szövegeken túl még rengeteg lehetőséget, apró érdekességet vehetnek észre diákjaink, s bizonyára tucatnyi kérdés is fel fog merülni bennük. Megkerestethetjük velük a válaszokat ismeretterjesztő könyvekben vagy a világhálón, s ha hiányérzetünk támad egy-két korabeli esemény kapcsán, továbbgondoltathatjuk velük az egyes csevegéseket, vagy új eseményt (pl. Zotmund legendáját vagy a muhi csatát) adhatunk meg nekik, melyhez nekik kell kitalálniuk a kommentelők személyét és hozzászólásaikat. A szerző könyve bebizonyítja, hogy a középkori magyar történelem is lehet izgalmas, ráadásul számos olyan hozadéka van, melyre méltán lehet büszke a felnövekvő nemzedék: az első magyar nyelvemlékeinkre éppúgy, mint László király lovagi tetteire, Kálmán felvilágosultnak mondható törvényeire vagy éppen a magyar alapítású szerzetesrendre. A 25 szelfi az Árpád-korból képi megoldásai és befogadható szövegvilága valóban közel hozza hozzánk az akár ezer éve élt emberek mindennapjait. Ennyi év távlatából is belátható, hogy Árpád-kori történelmi figuráink nem szoborrá merevedett alakok, hanem éppúgy hús-vér emberek voltak, mint mi: ettek, ittak, nevettek, sírtak, szerettek, gyűlöltek. Olykor merészek voltak, máskor pedig megdöbbentően kicsinyesek. S ha egyszer a kellő érdeklődés felkeltődött az olvasóban, onnantól nincs megállás.