Amikor megjelent Dániel András második gyerekkönyve, a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém), megismételhetetlen teljesítménynek tűnt; ha abbahagyta volna az írást, akkor is sokáig emlékeznénk rá. De nem hagyta abba: jöttek a kuflik derűs kalandjai, és most pedig itt van a szerző legnagyobb könyve (a méretét tekintve, meg amúgy is), a Jakab vagy a teljes barokkos címén: Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?). Az előzmények ismeretében a Jakabot úgy jellemezhetnénk, hogy a Kicsibácsiból a sűrítést, a groteszk látásmódot és a nyelvi leleményeket és igényességet, a Kuflikból pedig a szabadságot, a keresetlen lazaságot örökölte. Azonban itt egy olyan szerves szövedék jött létre, hogy az ember egyszerűen nem tudja abbahagyni, az elejétől végéig egyszerre kell olvasni ezt a könyvet. Nehéz momentumokat, motívumokat kiemelni, mert annyira egyben van minden. Szerencsés helyzet, ha valaki meg is tudja rajzolni, amit elképzelt, különösen abban az esetben, ha az illető író. Dániel András nem egyszerűen illusztrálja a saját szövegét, mint korábban a Kicsibácsinál, hanem a kép és szöveg megbonthatatlan (itt most tényleg megbonthatatlan!) egységét hozza létre. (Senkinek ne jusson eszébe hangjátékot készíteni a Jakabból!) A szöveg mindössze két helyen, a történetet megszakító betétmeséknél tolakodik előtérbe. Ezek talán abban segítenek, hogy a szemünk egy kicsit megpihenjen. Az illusztráció nagyon is gondos, és a könyv nem bízza a véletlenre, hogy ezt észrevegyük. Mert a Jakab a kalandok folyamán újabb és újabb feladatok elé állítja az olvasót. Ezek sokszor a különféle foglalkoztatók unásig ismert feladványai (böngészés, útvesztő, hasonlóságok keresése stb.), de valami olyan vicces módon elővezetve, hogy az ember a legnagyobb örömmel, engedelmesen nekiáll hol üveggolyókat, hol egyforma denevéreket keresni, vagy megállapítani, ki lesz a vadkacsa regatta győztese (na jó, ez az utóbbi nem nehéz). Lényegében az történik, hogy a feladatoknak köszönhetően sokkal tüzetesebben megvizsgáljuk a képeket. Azonban, mivel a kép és a történet kicsit sem választható el egymástól, a feladatok megoldásával létrehozzuk a műből a mi történetünket, változatunkat, olvasatunkat. (Jó, jó, tudom, hogy minden más könyvnél is ez történik… de itt közvetlenebb módon, támogatottabban.) Külön érdekes, ahogy a feladatok a történet időkezelését befolyásolják: nem egyszer Jakab megold valamit az idő alatt, amíg nem rá figyelünk, hanem valami feladvánnyal vagyunk elfoglalva, és nem is tudjuk meg, hogyan sikerült neki, csak találgathatunk, mert ez meg az ő külön története. A Jakab tehát egy sziporkázó könyv arról, hogyan olvasunk (alkotunk újra magunkban) egy-egy történetet, és hogyan hatnak ránk a képek. Közben persze erről konkrétan nem sok szó esik (hacsak nem számítjuk ide a képeken egy-egy apró, furcsa alak önreflexív megjegyzéseit). Mint ahogy véletlenül sem szól semmi arról, hogy Jakab hogyan győzi le a félelmét. Vagy ha véletlenül mégis, akkor is annyira metaforikusan, hogy talán nem is. Bár a félelmetes Hómama, Lepénylény és Szőrizéke megjelennek valóban, mindegyikükről kiderül, hogy egészen mások, mint kezdetben gondoltuk volna. A végére már csak Nyálgyula marad talánynak, aki „egy ijesztő, ám láthatatlan mosoly”. Nincs mese, őt nekünk magunknak kell elképzelnünk. A Jakab ajánlható 5-99 éves korig mindenkinek. Lányok és fiúk, gyerekek, felnőttek, a Tatu és Patu-sorozat, a képregények, Mosonyi Aliz vagy Lewis Carroll rajongói , és nem folytatom a sort, mert itt még fel lehetne sorolni a gyerekkönyvek fogyasztóinak megannyi tetszés szerinti csoportját, mind magukénak érezhetik Jakab történetét. Így érdemes gyerekkönyvet írni! Mészáros János