smokingbarrels.blog   A rossz hír: most sem jutunk el a történet végéig, a jó hír: ugyanolyan zseniális ez a rész is, mint az előzőek. Merthogy már a harmadik felvonásához érkezett a fantasy-saga, amely ugyanúgy be tudja szippantani az olvasót, mint egykoron a Harry Potter-sorozat. Pedig közel sem habos-babos mesketéről van szó, a szerelmi szál erős ugyan, de korántsem az a legfontosabb, hanem az izgalmas nyomozás, amit a főszereplővel együtt folytatunk. Ophélie abszolút antihős, külsőre egy teljesen átlagos lány (amúgy kiváló animista, de ezt kevesen tudják róla), ezért el tud rejtőzni a kíváncsi szemek elől a tömegben, és  hatékonyan  tud információkat szerezni a széttöredezett világ legnagyobb és már régen elfeledettnek hitt titkairól. Merthogy egy olyan univerzumban zajlanak az események, amely egyszer nagyon régen szó szerint széttöredezett, 21 családfő védnöksége alatt élték a saját kis életüket  a szilánkokon a legkülönbözőbb mágikus tulajdonságokkal rendelkező családok. Aztán jött Ophélie, aki tudtán kívül hatalmas bajt hozott erre a furcsa világra, és ráadásul még férjhez is mert menni valakihez, akit egyáltalán nem neki szántak. Az, hogy győzött a szerelem, nem volna a teljes igazság, hiszen a fiatalok egyrészt nagyon különbözőek és nem  igazán értik egymás szeretetnyelvét, ezért még keresik a közös hangjukat, másrészt viszont nem nagyon érnek rá romantikázni, mert éppen meg kell menteniük összeomlani készülő világukat. Ophélie és Thorn finoman szólva sem illik össze, de pont ezért lehet nekik nagyon drukkolni, már amikor éppen ráérünk ilyesmire, ugyanis olyan sodróak az események, hogy levegőt venni sem merünk, nehogy lemaradjunk valamiről. Ebben a részben tovább keverednek a szálak, és eljutunk Bábelre, amely pontosan olyan sokszínű és meglepetésekkel teli világ, mint amire számítani lehetett rá, sok titokra fény derül, de még több marad homályban, ahogyan azt már megszokhattuk az írónőtől. Vigyázat, ezt a könyvet a képtelenség letenni, annyira izgalmas, biztosan elsüllyed a világ körülöttünk, amikor belekezdünk! Két év és három hónap telt el az előző rész óta, Ophélie gyakorlatilag szobafogságban van Animán, amit a szerető családi közeg ellenére sem visel túl jól, ezért másodpercet nem gondolkodik, amikor megjelenik Archibald, és a rá jellemző eleganciával nyit egy átjárót egy másik világba. Az ifjú hölgynek döntenie kell, hol folytassa a nyomozást Isten és persze Thorn után, és ő a megérzéseire hallgatva Bábelre megy, ahol természetesen azonnal hatalmas slamasztikába kerül… A szerző legnagyobb erénye az, hogy kiválóan tud univerzumot építeni, fokozatosan fedezzük fel ezt a  széttöredezett világot, a hideg Sark után most megkapjuk Bábelt, ami telis tele van csodákkal, de történetünk szempontjából fontosabb, hogy itt őrzik azokat a könyveket, amelyekből talán tudomást szerezhetünk a régi világról.. Ophélie már sok mindenen ment keresztül eddig is, most azonban valóban embert próbáló kalandok várnak rá, amelynek során egyrészt felnő végre, másrészt pedig kezdi felfedezni képességei erejét, illetve azt, hogyan kapcsolódik a múlthoz, ami (talán) megoldást jelent a jelen problémáira. Miközben egy elképesztően érdekes világban járunk-kelünk a főhősnővel (csak egy példa: az épületben nem egyenes úton mennek az emberek, hanem össze-vissza tekeregve, lentről felfelé és fordítva közlekedve, eddig is tévésorozat után üvöltött ez a sztori, most aztán már végképp), elképesztő fordulatokkal tarkítva jutunk egyre közelebb a titkok megfejtéséhez.  Minden oldal egy újabb rejtély és csoda, naná, hogy letehetetlen a könyv. A sorozatban tökéletesen elegyedik a fantasy, a dráma, a romantika és a krimi. Van egy világ, amelynek egyre mélyebb rétegeit ismerhetjük meg Ophélie kalandjainak köszönhetően, és egyre inkább rájövünk, hogy itt bizony valahol és valamikor nagyon félresiklott egy nemes kísérlet. Valaki (vagy valakik?) minden idők legszebb világát akarták felépíteni, de valamiért nem sikerült. A szilánkokon élő családok a felszínen tökéletes társadalomban élnek, ahol mindenki boldog, azonban egyre inkább szembe tűnik, hogy ez csak a látszat, valójában nagyon is az uralmuk alatt tartja őket mindenhol egy zárt kör, akik még a családfőknél is hatalmasabbak. Miközben tényleges erőszak és elnyomás valójában sehol sincs, mégis egyre jobban érződik, hogy az utópia nem valósult meg, az emberek összességében nem boldogok, és egyre nő az elégedetlenség a csillogó felszín alatt. Azonban ez még mindig egy fantasy, nem egy kőkemény dráma, így a drámai mondanivaló mellett a szórakoztatás sem szorul háttérbe, a filozófia inkább háttér a csodás kalandok mögött, de éppen elegendő súlyt ad a történetnek. Ophélie-vel azért tudunk azonosulni, mert pont úgy csetlik-botlik az életben, mint mi magunk, nem egy szuperhős, hanem egy teljesen átlagos lány, aki lassan, de biztosan felnőtt nő lesz, sok kaland és szenvedés árán. Thorn szívéhez nem könnyű eljutnia, ahogyan megszeretnie sem könnyű, hiszen a hideg, távolságtartó férfi álarca mögött csak lassan mutatkozik meg a gondoskodó, mély érzelmű férj. A sál legyen velünk, amíg kiböjtöljük, hogy ők ketten valóban egymásra találjanak, elkezdjenek végre bízni egymásban és ki tudják mutatni az érzelmeiket. A happy end azonban természetesen most is elmarad, mert a végén jön egy olyan fordulat, hogy legszívesebb kölcsön kérnénk Thorn karmait és azzal kapargatnánk a falat, amíg megjelenik a folytatás. Sok összefüggést már értünk, a következő részben már minden valószínűség szerint megmutatja az arcát az igazi ellenség, mi pedig drukkolhatunk, hogy az ifjú párnak legyen ereje szembeszállni vele és legyőzni őt. Kár, hogy (minden valószínűség szerint) lassan tényleg nemsokára vége lesz ennek a lenyűgöző sztorinak.