Oscar Wilde: Az önző óriás
Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is, gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs.
A fákon madarak tanyáztak, és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. - Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak.
Egy nap hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De ahogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle sem áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak.
- Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak.
- Az én kertem, az én kertem - mondta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem meg, hogy kívülem bárki is játsszék benne. Magas fallal vette hát körül, és kiakasztott egy táblát:
A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt.
Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan játszani az országúton, de az országút nagyon poros volt, tele éles kövekkel, sehogyan sem tudták megszokni. Így aztán iskola után rendesen a magas falat kerülgették, és a túloldali szép kertről beszélgettek.
- Milyen jó is volt odabent - mondogatták.
Aztán megjött a tavasz, s az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek kivirágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta mégis a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe, és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.
- A tavasz megfeledkezett erről a kertről - kiáltották -, így hát itt élünk egész éven át.
A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott, és egész nap ott süvített a kertben, és lefújta a kémények tetejét.
- Pompás zug ez - mondta. - Hívjuk meg vendégül a jégesőt is.
Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd' mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt, és lehelete, akár a jég.
- Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz - mondta az önző óriás, amint az ablakban ült, és kitekintett a hideg, fehér kertre. - Remélem, majd csak megváltozik az idő.
De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt.
- Túlságosan önző - mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.
Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólott, hogy azt gondolta, bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél se süvítette többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.
- Azt hiszem, megjött végre a tavasz - mondta az óriás; és kiugrott az ágyból, és körülnézett.
Ugyan mit látott?
Bizony csodálatos dolgokat! A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai között. Amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak, és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük, boldogan csicseregtek, a virágok kidugták fejüket a zöld fűből, és mosolyogtak. Bizony, gyönyörűség volt nézni!
Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, csak kerülgette, kerülgette, és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte, és az északi szél zúgott, süvített körülötte.
- Kapaszkodj fel, fiacskám - biztatta a fa, és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta, de a fiúcska nagyon kicsi volt.
Az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.
- Mennyire önző voltam! - mondta. - Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. - És bizony nagyon bánta, amit tett.
Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvatosan kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopódzott a háta mögé, gyengéden megfogta, és föltette a fa tetejére. A fa azon nyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira, és fütyörésztek, és a kisfiú kinyújtotta a karját, átölelte az óriás nyakát, és megcsókolta.
- Legyen a tiétek ez a kert, gyermekeim - mondta az óriás, és fogott egy hatalmas fejszét, és lerontotta a falat. Amikor az emberek déli tizenkét órakor piacra mentek, ott lelték az óriást; játszadozott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ.
Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamentek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.
- De hát hol van az a kis társatok? - kérdezte az óriás - akit feltettem a fára?
Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szerette a legjobban, mert az megcsókolta.
- Nem tudjuk, hova lett - felelték a gyerekek. - Elment már.
- Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan - mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott.
Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek, és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.
- Hogy szeretném látni! - mondogatta.
Teltek, múltak az évek, az óriás megöregedett, és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását, és gyönyörködött a kertjében. - Sok szép virágom van - mondta -, de mégis a gyerek a legszebb virág.
Egy téli reggel öltözködés közben kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az alvó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok.
Hirtelen ámulva dörzsölte a szemét, és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak, ezüst gyümölcsök csüngtek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett.
Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában, és azt mondta:
- Ki merészelt sebet ütni rajtad?
Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át, és két szög járta át kicsi lábát.
- Ki merészelt sebet ütni rajtad? - kiáltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!
- Megállj! - felelte a gyermek - Mert az én sebeim a szeretet sebei.
- Ki vagy te? - kérdezte az óriás. Szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.
A gyerek pedig rámosolygott az óriásra, és így szólt hozzá. - Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradicsomba.
És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, ott találták az óriást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal.
|