A molnár, a fia meg a szamár
Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.
Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot.
„Szegény gyermek! – vélekedett egy járókelő. – Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja magát.”
Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.
De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan:
„Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette.”
Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.
„Ki látott már ilyet?! – hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. – Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!”
Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.
De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk:
„Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?”
Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt:
„Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk.”