Ariel megkéri Ceciliát mondja el, milyen hús-vér embernek lenni, miért eszünk, hogyan tudunk beszélni,és hová tünnek a gondolataink? Cserébe Ariel megosztja az angyalok életét a kislánnyal. És ráébreszti, hogy az élet maga a csoda, és hogy bizony az angyalok szivesen cserélnének velünk, hiszen Isten azért teremtett benünnket, hogy saját magát lássa bennünk, csakhogy az emberek másképp látnak - Tükör által homályosan! "A hold nem magától világit-tükör mely a nap fényét fogja fel A nap sem magától világit-tükör mely isten fényét fogja fel."     Valóban érdekes felvetés: hogyan tudnánk elmagyarázni valakinek, akinek nincs teste, s nem ismeri a fizikai érzéseket, hogy milyen is így élni. De minket, embereket, nyilván sokkal jobban izgat, hogy mi van a mi világunkon, illetve rövidke életünkön túl. Gaarder mindezekre nem vallásos módon válaszol, azaz nem kinyilatkoztat, nem megfellebbezhetetlennek mondott igazságokat hangoztat. Sokkal inkább arra ösztönöz, hogy értékeljük az életet, ami nekünk adatott, s a saját válaszainkat magunk keressük s találjuk meg. S bár a regény és végkifejlete szép és szomorú, mindenképp vigasztaló. Bár semmiképp sem Gaarder legjobb írása ez (ahogy Szöllősi Adrienne-től sem a legjobb fordítás), a Tükör által homályosan az a könyv, amit oda mernék adni a gyermeknek, aki már kezd tudatára ébredni az élet végességének. És bár a címe Szent Pál korinthusiakhoz írt első leveléből származik, és jellemzően a keresztény, illetve viking kultúrkörre hivatkozik, nem hiszem, hogy más vallásúak vagy ateisták ne találnának benne olyat, ami őket is elgondolkodtatja.       konyvekhangja.blogspot   "A dolgokat tükör által, homályosan látjuk. Olykor megkopik egy kicsit a tükör felszíne, ilyenkor átláthatunk a tükör másik oldalára. Többet láthatnánk, ha eltávolítanánk a felszínt, de akkor magunkat nem láthatnánk többé." Cecilie súlyos beteg, a napjait a szobájában, többnyire az ágyában tölti. Már hónapok óta. Minden egyes nap. Karácsonykor is... Egyik nap új barátot szerez a nagy magány közepén: Ariel látogat el a szobájába. Ariel, aki Isten angyala. Beszélgetni kezdenek, az életről, az angyalokról és az emberekről. Annyira érdeklődnek egymás világa iránt, hogy fogadást kötnek: Cecilie elmeséli Arielnek, milyen a földi élet, milyen érezni az esőt a bőrünkön, milyen megkóstolni a karácsonyi pudingot, milyen érzés sírni. Cserébe Ariel beavatja Ceciliet az angyalok titkaiba: hol élnek, miként jutnak be a kislányok szobáiba, milyen az életük. "– Régóta tűnődöm ezen… Eddig egy űrhajós sem látta Istent, de még egy kósza angyalt sem. – Tudomásom szerint az agykutatóknak sem sikerült nyakon csípniük egyetlen gondolatot sem. Gyanítom, hogy az álomkutatók helyzete sem más az álmok terén. Mégsem mondod azt, hogy álmok és gondolatok nem léteznek. – Tényleg nem mondom."  Ez egy pityergős könyv. Nem is kell sokat magyaráznom. Egy haldokló kislány az angyalkájával beszélget karácsonykor. Engem megérintett, minden sorát faltam... És persze többször elmosolyogtam magam, még többször eleredtek a könnyeim.   "– És mama… megígérem, hogy meggyógyulok.  – Persze, hogy meggyógyulsz. – Mama, csak én mondhatom, hogy meggyógyulok. Amikor ti mondjátok, azt hiszem, hogy csak szívóztok velem. – Ne beszélj butaságokat! – Csak nem sírsz, mama? – Dehogy, dehogy – mondta mama és megdörzsölte a szemét. – Hát, én úgy látom, könnyes a szemed. – Ugyan már! Hagymát vágtam, mielőtt feljöttem. – Mama, megint sírsz." A stílus most is nagyon tetszik, a könyv olvastatja magát. A történet eredetiségében sem találtam kivetnivalót. Gaardernek nagyon jó a fantáziája. Érzelgős, de nem túlságosan, tele van idézhető mondatokkal, de nem hatásvadász.Hiába, no. Gaarder jól ír. "Annyi mindent szeretnék érteni. Például azt is, hogyan válik érthetővé az a láthatatlan hang, amely a torkotokból tör fel, majd a szátokon át kiszabadul a levegőre, hogy azután valakinek a szűk füljáratán keresztül lavírozva eljusson egy zselészerű szervig, az agyig, amely értelmezi. És épp ilyen lenyűgözőnek találom, ahogyan a szavakat formáljátok. Néha olyan gyorsan beszéltek, hogy a szavak valóságos folyamként ömlenek ki a szátokon. Az a benyomásom, hogy ilyenkor nem mindig gondoljátok végig, hogy mit szeretnétek mondani." Azon gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon tényleg vannak-e angyalok, és ha igen, milyenek lehetnek. Tényleg eljönnek-e hozzánk a halálunk előtt. Tényleg átsegítenek-e bennünket a túlvilágra. És egyáltalán, milyen érzés lehet tudni, hogy hamarosan meghalunk. Hogy lehet így élni, amíg tényleg be nem következik. Mivel segít magán az ember ilyenkor. Vajon Cecilie-nek a fantáziája indult el vagy valós az, amit megélt. "– Ajaj, akkor te a karácsonyfa illatát sem érzed?  – Bizony nem. Az angyalok nem érzik az illatokat sem.  – Ezt igazán sajnálom. – Megpróbálod leírni a fa illatát? – Nagyon friss az illata, kicsit kesernyés, kicsit az őszi avaré. És van benne valami édeskés is. A karácsony illatát félig a fenyő adja, ehhez járul még a káposzta, a füstölő illata. Nagypapa szivarjainak illatáról sem feledkezhetem meg, de ez már talán sok a jóból.  – Érzitek a fény illatát is?  – Nem, tulajdonképpen nem, de egy kicsit más az illata a fenyőnek, amikor feldíszítjük és meggyújtjuk rajta az égőket. De csak egy kicsit. Viszont fontos része a karácsonyi hangulatnak. " Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki szeretne egy megható történetet, egy szép mesét olvasni. Aki nem fél a könnyeitől, és akit hasonló dolgok (is) foglalkoztatnak, mint engem (is). Még jobban érdekelnek a további könyvei, így biztosan előrébb veszem őket a várólistámon. Egy olyan író, akire érdemes időt fordítani... "– Az emberek gyakran árnynak képzelik az angyalokat, akik ég és föld között lebegnek, testetlenül… – kezdte az angyal.  – Én is így képzeltem – jegyezte meg Cecilie. – Pedig éppen fordítva van. Számunkra ti vagytok törékenyek és légiesek. Ha belerúgsz egy kőbe, megsérted a lábad. Ezzel szemben, ha én rúgok bele egy kőbe, nekem átfut rajta a lábam. Mintha ködgomolyba rúgnék."