– Nem is vagy kacsa! Akkor miért hápogsz? Csúfolódsz? He?!  És lespriccelte a kelekótya kiskakast. A kelekótya kiskakas lerázta tolláról a vizet s dünnyögve továbbállt. – Azt én is tudom, hogy nem vagyok kacsa, te buta hápogó! Azért még nem kell lespriccelni! Ahogy ment, rápisszegett valaki. – Psz! Hé! A kelekótya kiskakas megállt, körülnézett, hogy ki pisszeg? Egy egeret látott, egy csillogó szemű egeret. – Te pisszegtél? – kérdezte a kelekótya kiskakas. – Én hát! – mondta az egér. – És miért pisszegtél? – érdeklődött a kelekótya kiskakas. – Azért pisszegtem, hogy állj meg! – Megálltam – mondta a kelekótya kiskakas. – Látom – fontoskodott az egér. – És mielőtt nem álltál meg, hova mentél? A kelekótya kiskakas elgondolkozva nézte a kíváncsi egeret. – Erre, meg arra… Miért kérdezed? Az egér roppant komoly képet vágott. – Azért kérdezem, mert én mindent tudni akarok! Ugyanis én tanár vagyok! Híres tanár! És ez itt egy híres egériskola! Az egér körbemutatott büszkén. A galagonyabokor alján volt egy rajztábla, a rajztáblára krétával egy nagy A-betű volt írva és egy 1-es. A kelekótya kiskakas megcsodálta a rajztáblát. Az egér megpödörte a bajuszát és tovább hencegett. – Tanítok írást, tanítok olvasást, tanítok számolást! Esetleg még éneklést és szavalást! Figyelj! Elszavalom az egér-verset! Az egér kidüllesztette a mellét, nagy levegőt vett és elszavalta a verset. Dohogott az egér, sosincsen friss kenyér, Ahogy mondom, ezér dohogott az egér! A boltba bandukolt, csukva volt az a bolt. Ahogy mondom, úgy volt, csukva volt az a bolt! Végül is mit csinált? Hát morzsát rágicsált! Egyebet nem csinált, Csak morzsát rágicsált!  – Szép volt! – dicsérte meg a kelekótya kiskakas. – Taníts meg, hogy hogyan kell beszélni!  – Ó, semmiség! – legyintett az egér. – Figyelj! – Cin, cin, cin! Cin, cin, cin! Most te! A kelekótya kiskakas eltátotta a csőrét és cincogott. – Nagyon jó! – dicsérte meg az egér. – Köszönöm! – hálálkodott a kelekótya kiskakas, és cincogva ment tovább.  Nem vette észre a nagy cincogásban, hogy egy sötét árnyék lopakodik a nyomában!  A sötét árnyék nem volt más, mint egy nagy tarka macska! Csodálkozva nézte a cincogó kiskakast, majd dühösen megrázta a fejét. – Brr! A macska rúgja meg, azt hittem, hogy egy egér! Mit cincogsz? Mi a csudának cincogsz? A kelekótya kiskakas megijedve válaszolt. – Nem jól csinálom? A tarka macska mérgesen morgott és nyávogott. – Persze, hogy nem jól csinálod! Nyáu! Nyáu! A kelekótya kiskakas óvatosan utánozta a nyávogást. – Nyáu! Nyáu! Ez jó? – Nem jó! Te nem vagy se egér, se macska! – Kérlek, mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! A tarka macska megvonta a vállát. – Nem tudom megmutatni! Én csak nyávogni tudok! A kelekótya kiskakas lehorgasztott fejjel bandukolt tovább. Ahogy bandukolt, beleütődött valamibe. Az a valami egy szép fényes pata volt. Fölnézett és meglátta a lovat. A ló lenézett és barátságosan nyihogott. – Nyihaha! Nyihaha! A kelekótya kiskakas fülelt, majd ő is nyihogott. – Nyihaha! Nyihaha! A ló nagyot nevetett. – Nini! Hahaha! Már azt hittem, hogy egy kiscsikó! De csak egy kiskakas! Miért nyihogsz? – Nem jól csinálom? – kérdezte a kelekótya kiskakas. A ló megrázta a fejét, csak úgy lobogott a gyönyörű sörénye. – Nem, nem jól csinálod! Csak a lovak nyihognak. A kelekótya kiskakas nagyot sóhajtva továbbment. A magasban galambok röpködtek, leszálltak a galambdúcra, búgtak, turbékoltak. – Kruu! Kruu! A kelekótya kiskakas fölnézett rájuk, levegőt vett és turbékolt. – Kruu! Kruu! A galambok a fejüket rázták. – Nem jó! Nem jó! Te nem vagy galamb! Csöngettyűszó ütötte meg a fülét. A kelekótya kiskakas megszaporázta a lépteit, ment a csengőszó után. A csengő egy bárány nyakába volt kötve, a bárány vígan ugrándozott, a csengő ezüsthangon csilingelt. – Beee! Beee! – bégetett a bárány ugrándozás közben. A kelekótya kiskakas figyelmesen nézte, majd ugrált egy-kettőt cérnavékony lábán és bégetett. – Bee! Bee! A bárány abbahagyta az ugrálást meg a bégetést, csodálkozva nézett a kiskakasra. – Te bégettél? – kérdezte. A kelekótya kiskakas bólogatott. A bárány körbejárta a kelekótya kiskakast. – Neked csak két lábad van! – mondta végül. – És szárnyad van! És csőröd van! Te nem vagy bárány! És ha nem vagy bárány, ne is bégess! A kelekótya kiskakas lehajtotta a fejét, úgy suttogta: – Mutasd meg kérlek, hogyan csináljam! A bárány ingatta a fejét, a csengő halkan megszólalt a nyakában. – Nem tudom megmutatni! Én csak bégetni tudok! Eljött az este, eljött az éjszaka, az udvar népe aludni tért. Csak a kelekótya kiskakas nem tudott aludni, szomorúan üldögélt a kerítés tetején. Hát senki se mutatja meg nekem, hogy hogyan kell csinálnom? – gondolta búsan. Így búslakodott meg szomorkodott, észre sem vette, hogy elröpült az éjszaka. Lassan világosodott az ég alja és tűzpirosan fölkelt a Nap. A kelekótya kiskakas ámulva nézte, még sohasem látott ilyet! A Nap visszanézett a kiskakasra és mosolyogva unszolta. – Üdvözölj, kiskakas! Szólalj meg! A kelekótya kiskakas bólintott, majd ugatott, nyávogott, röfögött, gágogott, mekegett és makogott, hápogott és cincogott, nyerített és bégetett. A Nap mosolyogva szólt. – Ejnye! Nem így kell! A kelekótya kiskakas bánatosan lehorgasztotta a fejét. – Mutasd meg! – suttogta. – Senki se tudja megmutatni! A Nap nyájasan válaszolt. – Tudod te azt! Tátsd a csőröd, kukorékolj! Rajta! Próbáld meg! A kelekótya kiskakas kitátotta a csőrét, hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és kukorékolt! – Kukuriku! Kukuriku! Zengett a kukorékolás, a Nap felszökkent az égre, az udvar lakói összeröffentek s ámulva hallgatták a kiskakast. – Milyen szépen kukorékol! – súgták-búgták, röfögték és cincogták. A kiskakas büszkén nézett le rájuk s így szólt: – Fölébresztettem a Napot! Én egyedül! Én, a kiskakas! Kukuriku! Kukuriku!