– Az obszidiánt? – Igen, azt. Mit látsz rajta? Barna értetlenkedve tanulmányozta az ásványt. Az jelentéktelenül feküdt a dobozában. – Semmit. Mit kellene rajta látnom? – Nem tudom. Valami szokatlant. – Nem látok rajta semmi különöset, bár még soha nem vizsgáltam obszidiánt, így nem tudom, mi számít rajta szokatlannak. Miért gondolod, hogy észre kellene valamit venni rajta? – Azért, mert amikor Erik belökött a szekrénybe, véletlenül megfogtam a követ, és az forró volt, annyira, hogy megégette a kezemet. – Hol? Mutasd! Krisztián levette a tenyeréről a kötést, és ahogy ránéztek, mindkettejüknek elállt a lélegzete: a vörös égésnyom egy kitátott szájú krokodilt formázott. – Ez meg mi a fene? – suttogta Barna. – Nem tudom – rázta a fejét Krisztián –, de ez a sok furcsa esemény már nem lehet véletlen: a durranógáz, beszélő csigák, forró obszidián, meg hogy mindent elfelejtettél kémiából! Ráadásul ez a kánikula sem normális dolog. Nem tudom, miért történik mindez, de valami összefüggésnek lennie kell közöttük. Góliát is egy krokodilról mesélt. Miért pont krokodilt égetett a bőrömbe az obszidián…? Minden csupa kérdés, és én egyikre sem tudom a választ – mondta kétségbeesetten.      A Tiltott Város – Te ki vagy? – kérdezte Krisztián. – Ji Cen vagyok, őfelsége Jung-lo, az istencsászár mandarinja. – Mandarinja? – kérdezte Barna nagy szemeket meresztve. – Igen, a mandarinja, azaz a minisztere. – Megmondanád, milyen évet írunk? – kérdezett tovább Krisztián. – Természetesen. 4120-at, európai időszámítás szerint 1423-at. – A gyerekek összenéztek. Tehát jól sejtették: megint az idő űz velük furcsa játékot. Krisztián folytatta a kérdezősködést: – Tudod, hol találjuk a Tudás könyvét? – Nem, azt nem tudom. Ismerem viszont azt az embert, aki ebben a segítségetekre lehet. Ahhoz azonban, hogy hozzá eljussatok, előbb két feladatot meg kell oldanotok. – Elhallgatott, azután az állát simogatva, töprengve hozzátette: – Egyik sem lesz könnyű…  … Újra otthon Balázs éppen a szorzásokhoz fogott hozzá, amikor halk surrogás hallatszott, és Gauss képe széles kanyart leírva elegánsan végigrepülte a termet a gyerekek feje felett. A tanári asztalon landolt, éppen Éva néni orra előtt, aki a hangra visszafordult, levette szemüvegét, és úgy meredt a képre, mint valami bűnjelre. – Aha! – kiáltott fel. – Tudtam én, hogy valami rosszban sántikáltok! Lóci megpróbált olyan kicsire összemenni a padban, amilyenre csak langaléta termete engedte, de Éva néni figyelmét nem kerülte el az óvatos mozdulat. – Szóval te voltál. Mit csináltál a képpel? Köpőcsövezted? – Nem, tanárnő! – Ne tagadd! Láttalak a szünetben, a képet köpködted! – Gausst? Azt nem. – Á, szóval mégiscsak köpködtél! Ha nem Gausst, akkor melyiket? –… Pitagoraszt. A tanárnő felnézett a görög tudós arcképére. Az békésen nézett maga elé. – Úgy. És akkor Gauss képe mitől… Ebben a pillanatban Pitagorasz képe is útnak indult, és kecsesen, mint egy pillangó, végigsuhant a termen. Azután levált a síkidomokat ábrázoló kép, majd a számegyenes. Potyogni kezdtek a fali polcról a mértani testek is; a kocka a sarkain pattogva fordult néhányat, a henger pedig begurult a szekrény alá. A gyerekek vonalzói leugrottak az asztalról, a körzők pedig kecses piruetteket lejtve körberajzolták saját magukat. A füzetek és a matematika könyvek olyan gyorsan pörgették a lapjaikat, mintha tornádó söpörne rajtuk végig.   A medúzák A nap megadta magát az éjszaka támadásának, és hagyta, hogy véres koronájától lassan megfossza a kérlelhetetlen óceán. A gyerekek a zöldesszürkés félhomályban kitapogatták a sziklát és kagylókat, és szélsebesen rakni kezdték őket az utolsó zsákba. A háromnegyedénél jártak, amikor hirtelen Orsi jelent meg mellettük, és ordítani kezdett a víz alatt: – Hagyjátok abba, azonnal fel kell jönnötök! Ott vannak a medúzák! – mutatott a nyílt tenger irányába. Hangja szinte érthetetlen volt az ijedségtől és a víz torzításától. Krisztiánék megfordultak, és akkor meglátták a hatalmas tejfehér masszát, ami a szürke vízben feléjük lebegett. – Siessünk! – ordította Krisztián. – Csak pár darab kell már! Halálos rémületben kezdték vágni, tépni a kagylókat. Orsi lent maradt, és bár kés nem volt nála – cibálni kezdte az állatokat. Közben elfogyott a levegőjük, és föl kellett menniük. – Ne menjünk vissza, ez őrültség! – zihálta Orsi, ahogy megkapaszkodott a sziklazátonyban. – Ne, Zsófi, ne! – kiabálták a fiúk, de a lány nem törődött velük, és visszabukott a vízbe. Mit tehettek mást, utána úsztak. Orsi kimászott a vízből, és egy kövön kuporogva zokogni kezdett. A partról is őrült kiabálás hallatszott.    A vörös sivatag – Emlékeztek a Nagy Falra? – szólt Orsi, hogy megtörje a gyaloglás egyhangúságát. – Most legalább nem időre kell mennünk, és vizünk is van elég. Vajon hány kilométert tehettünk eddig meg? – Most nem megyünk olyan gyorsan, mint a Falon – felelte Krisztián. – Az eltelt idő és a tempónk alapján úgy saccolom, hogy nyolc-kilenc kilométert tehettünk meg. – Csak? – rökönyödött meg Barna. – Valahogy többnek érzem.  – Talán amiatt van, hogy a táj olyan egyhangú. Az ember nem tudja megbecsülni, mennyi idő telt el, és azalatt mennyit haladt – vélekedett Orsi. – Hát, az biztos, hogy itt minden olyan kihalt, mintha nem is élnének errefelé emberek – szögezte le Zsófi. – Ami azt illeti, tulajdonképpen majdnem így is van – magyarázta Orsi. – A földrész nem sűrűn lakott, hiszen jó részét sivatag borítja, amely nem alkalmas az emberi életre. Ráadásul Ausztrália az egyik legkésőbben felfedezett földrész, már maga az eredeti neve – Terra Australis Incognita is azt jelenti: Ismeretlen déli föld. – Kik is fedezték fel? – kérdezte Barna. – Mondtad már, de nem jegyeztem meg. – Először kínai hajósok közelítették meg a földrészt a XV. században, őket portugálok és spanyolok követték, akik valószínűleg el is érték az északi partokat. A következő században holland hajósok térképezték fel a nyugati és az északi részt, de a kontinenst teljes egészében – ugyanúgy, mint Tahitit – végül Cook kapitány hajózta körül a XVIII. században. – Nem semmi pasi lehetett. Ennyit hajózni vitorlákkal, gőz meg motor nélkül… – mormogta közbe Barna. – Ugyanakkor a földrész története – folytatta Orsi – az ősidőkbe nyúlik vissza. Az első lakosok úgy hatvanezer éve érkeztek ide Indonéziából. Igaz, húszezer éve egy másik népcsoport is birtokba vette a földrészt, de a kultúrájuk azóta is folyamatos. Egyes nézetek szerint az ausztrál őslakosság, vagy ahogy ma nevezik őket, az abo-k voltak azok, akik a gondolataikat először lejegyezték a világon rajzok formájában. – És hol vannak azok a rajzok? – kérdezte Zsófi. – Ha jól emlékszem… – kezdte Orsi, de befejezni már nem tudta a mondatot, mert Barna hirtelen közbevágott: – Ez a húszezer év stimmelhet. Olvastam, hogy nemrég ennyi idős lábnyomokra bukkantak az Új-Dél-Wales nevű tartományban, több mint hétszázra. – Ugyan – legyintett Zsófi –, hogy maradhatna meg ezen a kietlen, száraz földön húszezer évig egy lábnyom? Még azoké az embereké se látszik, akik legfeljebb pár napja jártak erre – mutatott az ösvényre. – Valószínűleg úgy – feltételezte Krisztián –, hogy húszezer éve ez a terület még nem sivatagos, hanem mocsaras-tavas lehetett, és gazdag növénytakaró fedte, csak később kiszáradt. A lábnyomokat az üledék őrizhette meg, és ahogy a szél lekoptatta a felszínt, a leletek nyilván előkerültek.  A Tudás könyve Elérkezett hát a nagy pillanat, gondolta, s szorongva töprengett azon, vajon mi vár rájuk. Nem sokat tudott a beavatási szertartásokról, de abban biztos volt, hogy ezt a rítust szinte minden ősi nép alkalmazza a gyerekek felnőtté nyilvánításakor. Arról is hallott, hogy a szertartás gyakran jár tetoválással, vagy egy-egy testrész megcsonkításával. Feltételezte, hogy holnap nekik is valami hasonlón kell majd átesniük, s nemcsak azért félt, mert a beavatkozás nyilván fájdalmas lesz, hanem azért is, mert eszébe jutott, hogy otthon valamivel indokolniuk kell a sérülést. Otthon… – töprengett el. Mintha nem is ugyanazon a világon lenne, mint ahol volt pár hónapja. Most, itt, az éjszaka magányában oly távolinak tűnt minden, az iskola, az osztálytársak, a szobája. Hirtelen úgy érezte, mindez nem is az ő élete volt, hanem valaki másé; vagy mintha ő élne most egy egészen másikat. Megvan még az az otthon? Olyan, mintha ezer éve lett volna, amikor elhagyták a földrajztermet Anna néni aggódó gondoskodásától kísérve. Tudta, hogy amikor visszatérnek majd, ugyanazt az otthont fogják visszakapni, amit otthagytak, ugyanabban a pillanatban fognak megérkezni, mint amelyikben elindultak, de úgy érezte, valahogy mégis minden más lesz. S miért? – kérdezte magától. Azért, mert ők maguk lettek mások, gondolta. Végigpörgette magában mindazt, ami Tahitin, Pápua Új-Guineában és itt, a pityantyatyaráknál történt velük, s elámult. Mérhetetlenül többek lettek, mint amikor elindultak, szögezte le. Itt egyszerűséget tanultak, alázatot a természet iránt, s bátorságot, bajtársiasságot. Hirtelen Barna jutott az eszébe, ahogyan a farakás tövében küzd a tűzfűrésszel; s aztán az rémlett fel előtte, ahogy barátja szinte szégyenlősen kiemeli a zsákjából a szerszámot a sivatag közepén, mintha valami cikiset tenne. Az emlékképre akaratlanul is elmosolyodott. Igen, ez a barátság, gondolta; az, amikor nem neveted ki a társad, nem ítéled el, hanem segíted és megosztod vele az utolsó löttyedt banánodat is.  … A Könyvhöz lépett, óvatosan megérintette a tetejét a mutatóujjával, éppen úgy, mint jó két hónapja a földrajzteremben az obszidiánt, amikor először csenték el. Mivel semmi sem történt, óvatosan megfogta a borító sarkát, és kinyitotta… – De hisz ez üres! – kiáltott fel élesen. – Egy fia betű nincs benne – darálta, és a kezébe kapva a kötetet pörgetni kezdte a lapokat. A többiek döbbenten nézték, mit művel. Először attól ijedtek meg, hogy hozzáér a lapokhoz, aztán meg attól, hogy csak fehéren villogó oldalakat láttak átpörögni a keze alatt. A Könyv tényleg üres volt, egy árva betű nem sok, annyi sem volt benne. – De hát hogy lehet ez? – kérdezte csalódottan Zsófi. – Akkor ez tényleg nem a mi Könyvünk? Nem a Tudás könyve? – Hát… úgy néz ki – csapta le Barna dühösen a talapzatra. Csak úgy porzott körülötte a szikla. – Valaki elvitte előttünk, vagy… átvertek bennünket. – Csak nem a pityantyatyarákra gondolsz? – ütközött meg Orsi. – Te is tudod, hogy ők sohasem csapnának be minket! – Tudom, nem is rájuk gondoltam. Tulajdonképpen nem is gondoltam konkrétan senkire, csak úgy eszembe jutott ez a becsapás, mert más magyarázatot nem tudok. – Gondolkodjunk! Gyertek, üljünk le! – invitálta Orsi a többieket, és letelepedett az egyik kiálló kőre. – Szerintem senki sem tett minket lóvá, más magyarázatnak kell lennie. Mi van, ha itt is valamilyen titok rejtőzik…, bárcsak rá tudnánk jönni! – Milyen titokra gondolsz? – firtatta Krisztián. – Újabb folyosó, labirintus, ilyesmi? – Nem tudom – ingatta Orsi a fejét –, az is lehet, vagy… – Vagy mi? – kapta fel a fejét Barna. – Vagy… – ráncolta Orsi a szemöldökét – mi van, ha azért üres a Könyv, mert ezek az emberek nem tudnak írni? Lehet, hogy tőlük betűkkel nem lehet elvenni a tudást. – Ez nem jó Orsi, így mi célja lenne a Könyvnek? – mondott ellent Krisztián. – Ha nem tudják beleírni a tudásukat, mert nem ismerik a betűket, akkor semmi értelme az egésznek. Mar‑Tör nem tudja felhasználni az üres Könyvet, és annak sincs teteje, hogy hazavigyük. Miközben beszélt, lassan odalépett a talapzathoz, és kinyitotta az immár hasznavehetetlen holmit. Abban a pillanatban, amikor hozzáért az első laphoz, vörösen felizzott a falra festett kígyók szeme, és fénynyalábok lövelltek ki belőlük százszámra, s elkezdtek a barlangban cikázni, majd egy szemvillanás alatt Krisztián köré tekeredtek, szorosan körbefogva a testét. A fiúnak esélye sem volt: mire mozdult volna, a fénykötelek gúzsba kötötték és megbénították. Úgy maradt, ahogy volt; két ujja közé csippentve az első üres lapot. A tekintete elhomályosult, szinte üvegessé vált. Az első ijedségből felocsúdva társai odarohantak hozzá, hogy kiszabadítsák, ám ebben a pillanatban különös dolog történt. Krisztián ujjából szédítő sebességgel betűk ezrei kezdtek a lapokra vándorolni. Mint fekete hangyák, sebesen szedték vékony tintalábaikat, s kapcsolódtak össze szavakká, mondatokká s végül szövegekké. A gyerekek nem tudták elolvasni az írást, olyan szaporán jöttek elő a betűk, de azt megdöbbenve tapasztalták, ahogy egy-egy szót mégis sikerült elkapniuk, hogy a szövegek magyarul írják be magukat a Könyvbe. – Gyöngyhalászat…, a tűz ereje…, varázslat…, álomban… – motyogta Barna, ahogy felfogott egy-egy szót a betűk szédítő sorjázásából, mígnem az összes belekerült a Könyvbe. Ekkor a lapok világítani kezdtek, fehér fényük beterítette a gyerekeket, a barlangot, Krisztián testéről pedig leváltak a fénykötelek, s a levegőben semmivé oszlottak szét. Ahogy a béklyó lehullott a testéről, Krisztián magához tért, s kérdőn nézett körbe a nagy fényességben. Hirtelen remegni kezdett a barlang fala, a gyerekek fejére föld és apró kövek potyogtak. – Krisztián, jól vagy? – rázta meg a fiú vállát Zsófi. – Jól vagyok, de mi történt itt? – kérdezte. Láthatóan fogalma sem volt arról, ami az előbb lezajlott, s most azt kutatta, mitől keletkezett a vakító fehér fény. – Most nincs idő erre! Fogd a Könyvet, ez az igazi! – kiáltotta Barna túlordítva az egyre erősödő dübörgést. – Pucoljunk innen! Krisztián bólintott, a hóna alá kapta a kötetet, és futni kezdtek a túloldali folyosó felé, de nem érték el, mert a barlang tetejéről és a falakról ekkor kígyók kezdtek potyogni. Százával záporoztak lefelé, és néhány másodperc alatt beterítették a terem alját és őket is. Orsi sikítva lökdöste le a válláról és a fejéről a hüllőket, és a többiek is ádázul hadakoztak. Önkéntelenül hátrálni kezdtek a felé a sziklamagaslat felé, amelyen eredetileg a Könyv feküdt. Amikor elérték, és még mindig hátrafelé araszolva beleütköztek, bevillant a pillanatnyilag egyetlen megoldás a menekülésre: mind a négyen felugrottak a talapzatra. Ott nem érték el őket a kígyók. Mire az utolsó rajz is megelevenedett, a hüllők olyan sokan lettek, hogy megtöltötték az egész barlang alját. A gyerekek nem láttak mást a földön, csak egymásba fonódó, izgő-mozgó csíkokat. Mintha hullámzott volna a talaj a hemzsegő barna-sárga csíkos kígyótestektől. – Úristen! Ezek halálkígyók! – suttogta Zsófi halálra vált hangon. – Innen nem jutunk ki élve!…   vissza a sorozathoz