Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Vándorlány volt ő, vándorolt, mint a madarak, de nem mondom, hogy szabadon, mert vándorolni néha épp olyan teher, mint mindig egy helyben maradni.   Szép volt a lány, sudár az alakja, sötét a szeme, sötét a szempillája, rózsás az arca, gesztenyeszín a haja. Szép ruhákat hordott, de kényelmeset. Néha, ha az alkalom úgy kívánta, ügyesen kicsípte magát. Szerette a családját, szerette a barátait, szerette az életét. Szeretett vendégségbe menni, szerette a gondolkodást, a szépítkezést, a mozgást, az olvasást. Legtöbbször jókedvű volt, de olykor szomorúság lepte meg, s nem tudta, miért. Ilyenkor vándorútra indult, vagy épp ellenkezőleg, otthon bekucorodott a paplan alá. Nem volt ebben semmi szabály, de mégis szabályosan kerekedtek ki belőle a történetek.     Történt egyszer, hogy Vándorlány úton volt. Nem egyedül utazott akkor, hanem a barátaival, kirándulni, autóval, mert az egyik fiúnak már volt jogosítványa, ő idősebb volt a többieknél. Öten mentek, három fiú és két lány. A másik lány a legnagyobb fiú testvére volt, ők szorosan összetartoztak. Nagyfiú és Zerge. És velük volt még Licsi és Locsi, az ikrek, tizenkét évesek, fiúk, akik a lányokat hülyének nézték. Már egy ideje autóztak, kanyargós, vidéki úton, nyár végi, délutáni napsütésben, amikor Vándorlány fentről megpillantotta azt a helyet. Ellenállhatatlan volt. Vándorlány úgy érezte, mintha a hajánál fogva kirepítené valami az autóból. Mintha valami odavonzotta volna, többé nem tudott elfelejtkezni arról a helyről. Pedig csak egy villanásnyira látta. Az autó továbbrobogott, s Vándorlány csak tátogott. Pedig sikítani akart, álljatok meg, menjünk oda. De percek múltak el, mire szóhoz jutott. Akkorra már a többiek is észrevették, hogy bántja valami. – Miért erőlködsz? Vörös az arcod, félrenyeltél? – kérdezte Zerge. – Tényleg, mi az, miért szuszogsz ennyire? – csatlakozott hozzá érdeklődő arccal a bátyja is, aki a visszapillantó tükörből vette szemügyre Vándorlányt. – Megálljak? Hányingered van? – Nem, nem – próbált Vándorlány beszélni, s a kezével mutogatott, fordulj vissza, fordulj vissza. Végül kijött a száján a parancs. – Állj meg, most rögtön! Fordulj vissza! – Ne már – nyögte a másik két fiú –, mi a szösz van, elvesztettél valamit? – Nem. Vagyis igen. Oda kell mennem. Ti nem láttátok? – Mit? – csodálkoztak a többiek. – Ott, lent – magyarázta Vándorlány –, van egy gyönyörű város. A legszebb, amit valaha láttam. Menjünk, és nézzük meg, és aludjunk ma ott. – Milyen város? – kérdezte Zerge. – Lent vízpart – mondta álmodozva Vándorlány –, tenger. Onnan fehér kövekből kirakott lépcső vezet a főtérre. A főté-ren szökőkút, körülötte padok, fehér házak, színes zsalugáterek, vidám kirakatok. A térről szűk utcácskák nyílnak. Kék az ég a messzeségben. – Na jó – bólintott Nagyfiú –, amúgy is elfáradtam, unom a vezetést, és valami kis köd is leszállt. Menjünk, nézzük meg. Nem lakott ott senki. A város néptelen volt. Vándorlány, aki fentről éppen csak egy pillantást vethetett a városra, a térre, nem vehette észre, hogy a virágok, mint a féltve őrzött egykori menyasszonyi csokrok, elszáradtak a szökőkút köré kirakott kosarakban. Nem látta a cukrászda és a cipőbolt lehúzott redőnyét. Nem látta, hogy a kenyér a pékség kirakatában kőkemény, és az alja penészes, zöld. Nem látta, hogy a könyvesbolt kirakatában a könyveket vastag porréteg lepi, a ruhaboltéban pedig molyok rágta lukak csúfítják el a divatjamúlt kabátokat, nadrágokat, szoknyákat. Figyelj jól, kicsi lány! Miért olyan üres az a város? Hol vannak a lakói? Hová tűntek? Átok ült a városon, de Vándorlány ezt nem tudta. Az én szavam is elakad, szomorú vagyok. Félek is. Talán nem is tudom elmesélni?