Istipisti egész kisgyerek kora óta tudott valamit, amit senki más: értett a kövek nyelvén. Először a márványpadló mormogását hallotta meg a trónteremben, aztán a gránitból kockázott kockaköveket, a mészkőből faragott szobortalapzatokat, a kaviccsá gömbölyült kvarcokat. A kövek meséltek neki a réges-régi időkről, amikor nem járt még ember ezen a földön, meséltek a távoli hegycsúcsokról, a vulkánokról, és a dinoszauruszokról, egykori hatalmas birodalmakról, amelyeknek már az emlékét is belepte a por. A kis királyfi szívesen hallgatta a kövek vénséges vén történeteit, és arról álmodozott, hogy egyszer ő is híres felfedező lesz, dinoszauruszok lábnyomát kutatja majd, és megmássza a legmagasabb hegycsúcsokat.
- Még csak az kéne! – sápítozott a királyné.
- Még mit nem! – hördült fel a király.
- Méghogy királyfi létedre felfedező!
- Méghogy dinoszauruszok!
- Mert ha legalább üzletember!
- Vagy alkotmánybíró!
- Vagy centercsatár!
- De hogy felfedező?
- Micsoda szégyen!
- Micsoda képtelenség!
Istipisti királyfi igencsak nekikeseredett, mert a királyi szülők ezzel lezártnak tekintették a vitát. Ha mégis megpróbálta valamiképp szóba hozni a hegyeket és a dinoszauruszokat, a király arcszíne menten bíborlilára váltott, a királyné elájult, az udvartartás meg titokban jót röhögött a csenevész kis királyfi furcsa álmain. Elhatározta hát, hogy amint alkalma adódik, világgá megy a Stefániáról.
A várva várt alkalom hamarabb jött, mint gondolta volna. Történt ugyanis, hogy a királyi család egy Nagyon Fontos Focimeccsre volt hivatalos. A Népstadionban már gyülekeztek a szurkolók, pásztáztak a reflektorok, csak úgy hömpölygött a tömeg a Stefánia úton. A király az ablakból nézte őket, és ezüstfejű sétapálcájával türelmetlenül dobolt a trónterem márványpadlóján.
- Margitka! Iparkodjon, kérem! Le fogjuk késni a kezdőrúgást!
- Iparkodom! – üvöltötte vissza a fürdőszobából a királyné.
- Margitka, ha öt másodpercen belül nem jön ki, akkor én megyek be! – fenyegetőzött bíborvörös fejjel a király.
- Ne türelmetlenkedjék, mert még agyvérzést kap! – kiabált vissza a királyné.
Így veszekedtek még vagy tíz percig, a király ordítozott, a királyné öltözködött, aztán az utolsó pillanatban kézen fogva rohantak át a Népstadionba. Szerencsésen odaértek a kezdőrúgásra, a nép éljenzett, a királyné bíborszín kiskosztümje remekül illett a király arcszínéhez. Egyszóval nem hiányzott a boldogsághoz semmi. Már a második félidő is a vége felé járt, amikor a királyné hirtelen felsikoltott:
- Te jó ég! Hol a gyerek?
Istipisti királyfi ekkor már hetedhét határon túl járt. Ugyanis amíg királyi szülei egymással pöröltek, ő szép csendesen összecsomagolt mindent, ami a világgá menéshez kell (cukorspárgát, svájci bicskát, tornacipőt, kalapácsot, túrós lepényt, napórát, kockás füzetet, meg a féltve őrzött nagyítóját), kiosont a kapun és elvegyült a hömpölygő tömegben. Amikor aztán kiért a Thököly útra, futni kezdett, ahogy csak a lába bírta. Elfutott a Keleti pályaudvar mellett, végigszáguldott a Rákóczi úton, átrohant az Erzsébet hídon, felkapaszkodott a Gellérthegyre. Idő közben leszállt az este, a házakban felkapcsolták a villanyt, de Istipisti csak futott a világító ablakszemek között.
Talán még ma is futna, ha az egyik ablakban meg nem pillantja a szépséges Zsuzsánna királykisasszonyt.
A királykisasszony egy harmadik emeleti ablakpárkányon ült és egy nagyon vastag könyvet olvasott. A kis királyfi soha életében nem látott még ilyen szépet: haja, mint az őszi erdő, arca, mint a korareggeli ég. Le sem tudta venni róla a szemét.
Hogy hogyan folytatódik majd a mese, a könyvből kiderül....
Tovább>>
|