Írta: Simon Réka Zsuzsanna, illusztrálta: Gyöngyösi Adrienn. Manó Könyvek, 2013., 78 oldal   Igen hóbortos népség a királyoké! Az egyik folyton elbújik, a másik egyedül játszik, a harmadik még a hétfőket is meg akarja ünnepeltetni a népével, de olyan is akad, aki megtiltja a spenótevést…  A Meseutca jóvoltából most megismerhetjük Simon Réka Zsuzsanna mesekönyvének könyvgyűjtő király történetét.     A könyvgyűjtő király (1)   Volt egyszer egy szemüveges király. Nincs abban semmi különös, ha valakinek szemüvege van, hát, ennek a királynak is volt. Nagy keretes, kék színű, jól passzolt a zafírköves királyi koronájához, nem beszélve a kobaltkék országalmájáról.    Ez a szemüveges király nem akármilyen király volt ám! Amikor semmi királyi teendője sem akadt, hóna alá csapott egy-két könyvet, kiült a palota kertjének legeldugottabb zugába és egész nap csak olvasott. Olvasott reggel, olvasott délben, még ebéd közben is könyvet tartott az egyik kezében. (Látszólag ő nem tudta, hogy evés közben nem illik olvasni.) A mi szemüveges királyunk megszállott könyvgyűjtő hírében állt. Tornyosultak is a könyvek a polcokon, a trónja alatt, a trónja mögött, az asztal mellett, az asztalon, az ágya mellett, az ágya alatt.

 

− Mit olvassak, mit olvassak? – kérdezgette szüntelenül reggel, délben, este. − Kedves király uram, már minden könyvet elolvasott, ami a palotában van – jegyezte meg halkan az udvari könyvtáros. − Akkor hozassunk még több könyvet – javasolta kedvesen a szemüveges király. Hozták is a könyveket, háton és ölben, szekéren és kocsin. A király meg csak olvasott és olvasott, a könyvkupacok meg csak nőttön-nőttek. Először a királyi könyvtár telt meg könyvekkel, aztán a királyi hálószoba, a királyi nappali, de még a hosszú folyosók is. Ha az ajtónállók ki akarták tárni valamelyik királyi szoba ajtaját, előbb odébb kellett tologatniuk a könyvkupacokat. Ha a főszakács el akart jutni a királyi kamrától a királyi főkonyháig, hatszor, hétszer, de legtöbbször pontosan nyolcszor esett orra. A királyi kertész pedig épp kilencszer törte darabokra a legszebb cserepes begóniákat, mert ahányszor virágokkal felpakoltan belépett a palotába, elhasalt. Repültek is a virágcserepek mindenhová. Piff, paff, ripitya. Szegény királyné mindezt tűrte, tűrte, nyelt nyekkenőseket mindennap, egészen addig, amíg azt nem érezte, kipukkad a méregtől. Aztán egyszer csak akkorát kiáltott, hogy beleremegett minden kis és nagy könyvkupac: − Eléééééééééég! Az orrom hegyéig sem látok már! Ha balra lépek, hasra esem, ha jobbra fordulok, beverem a térdkalácsom. Ha előre indulnék, araszolnom kell. Egy lábon ugrálok, mint egy vásári mutatványos. Minden cipellőm orra lerúgva, szoknyáim széle kirojtozódva, hajkoronám hol ide csúszik, hol oda. Tüsszögünk, prüszkölünk a sok portól. Tűrtem, ameddig lehetett, de ez már kibírhatatlan! Ki innen ezzel a sok könyvkupaccal! Vidd el őket mind, ahova csak akarod! − Jól van, hát akkor mindet összepakolom és elmegyek – mondta a király elszontyolodva, de mozdulni nem mozdult. Arra várt, hátha a királyné meggondolja magát, és mégsem kell könyvestül elhagynia a palotát. − Pakold csak, és vidd! – süvítette a királyné, és hátat fordítva a királynak elviharzott. Mit volt mit tenni, a felséges úr magához hívatta a hat legerősebb könyvhordárt, és hangtalanul munkához is láttak. Hozták a kicsi, nagy zsákokat. Gyűltek a kihordanivalók. Amikor minden darab könyv zsákba került, a király így szólt: − Elindulok, hogy helyet keressek a könyveknek. Nem viszek most magammal csak egy kisebb zsáknyit, de estig visszajövök a többiért. Az udvaron már várta őt felnyergelt hűséges paripája, a király felpattant a hátára és vissza se nézve kivágtatott az udvarból. A királyné a királyi hálószoba ablakából leskelődött. Alig akarta elhinni, hogy a király mégiscsak elhagyta a palotát. Egyik szeme pityorodott, másik szeme meg huncutul örvendezett. A király meg eközben lassan távolodott. Zötykölődött fekete lován, ölében a zsák könyvvel, be a birodalma közepébe. Valójában azt sem tudta, merre indult. Baktattak dombon, poroszkáltak országúton, kószáltak pipacsmezőkön, andalogtak réteken. Amikor már a paripa belefáradt a cipelésbe, megálltak egy púpos hátú dombtetőn. A király leugrott a lováról, s fél kézzel akkorát lendített a könyves zsákon, hogy az iszkiri, bummszkiri, bukfencezett is lefele a mélybe. A királynak sem kellett több, hóna alá csapta koronáját, és szökellt a zsák után, hogy utolérje szeretett könyveit. A zsák meg csak gurult, mintha parancsra tette volna, de nem fogott ki királyunkon, de nem ám! Akkorát ugrott őfelsége, mint egy csíkos fűegér, s hopp, egyenesen a zsákon landolt. − Megvagy! – mondta elégedetten a kimerült király. Folytatása