Miú macska volt, Vau pedig kutya. Jó barátok voltak. Egy égszínkék házikóban laktak, amely a dombtetőn állt. A színét természetesen Miú választotta, ugyanis nagyon szerette az eget. És nagyon szerette a fehér, bodros bárányfelhőket, a sötét viharfelhőket meg az áttetsző fátyolfelhőket is. De legjobban mégiscsak a Holdat szerette, a Hold csillogó ezüsthídját, amely fényesen ragyogott a domb tövében csillámló kis tó víztükrén. – Milyen gyönyörű a Hold! Ha egyszer eljuthatnék oda, utána már nem vágynék semmi másra egész életemben! – sóhajtotta Miú. Vau nem felelt, mivel már aludt. Elfáradt, aznap sokat dolgozott. Vau a veteményeskertjéről álmodott. Szerette a föld szagát, a zöldellő pázsitot és a sáros földutakat. Szerette a napfelkeltét és a reggelek illatát. Minden áldott nap a veteményesét túrta vagy krumplit kapált. Estére mindig olyan poros meg sáros volt, hogy Miú be sem akarta addig ereszteni a házba, amíg meg nem mosakodott a kis tóban. Vau azonban utálta a fürdést, mivel ki nem állhatta a vizet. Bár szófogadóan lebaktatott a tóhoz, de ott aztán csak állt a parton, reszketve bámulta a sötét vizet, és még a mancsát sem mártotta bele. Végül mindig ugyanolyan piszkosan ballagott haza.  – Csak ennyire sikerült megtisztálkodnom – mormogta. – Be sem vizezted magad! – állapította meg Miú. – Túl száraz volt a víz – közölte Vau, majd bekucorodott a ládájába. Így telt-múlt az idő, mígnem egy reggel Miú bejelentette: – Úgy szeretnék egy biciklit! – Aha – dörmögte Vau. Már megszokta, hogy Miú folyton vágyakozik valamire. Hol egy rózsaszínű hintára ácsingózott, hol egy sárga vitorlás hajóra. Egyszer Miú egy zenélődobozról ábrándozott. – Ha lenne egy zenélődobozom, utána már nem vágynék semmi másra egész életemben! Biztos vagyok benne, hogy még jobb barátod lennék! Esténként zenélnék neked, és boldogan élnénk életünk végéig – ígérte. Vau összeszedte minden megtakarított pénzét, hogy megvegye a zenélődobozt. Születésnapi meglepetésnek szánta, ezzel akart örömet szerezni barátjának. Amikor Miú megkapta az ajándékot, egyszer felhúzta, majd ezt mondta: – Nagyon szép, de nem ilyennek képzeltem! – azzal az ablakpárkányra tette a dobozkát. Soha többé nem nyúlt hozzá. Így aztán Vau nem igazán hegyezte már a fülét, amikor Miú újabb óhajjal állt elő. Ő maga semmire sem vágyott. Bőven beérte azzal, ha a földet túrhatta a veteményesében. De Miú nem adta fel egykönnyen. – Ha lenne egy biciklim, a fényes ezüsthídon át elkerekezhetnék a Holdra! – sóhajtotta sóvárogva. – Nem bírnál addig eltekerni – vetette ellen Vau. – Jó nagy lendületet vennék a domb tetején – mondta erre Miú. – Azon a hídon nem lehet biciklizni – kételkedett Vau. – Honnan tudod? Próbáltad már? – ellenkezett Miú. – Hiszen nem is tudsz biciklizni! – zárta le a beszélgetést Vau. – De meg tudnék tanulni, ha lenne biciklim! – folytatta volna Miú, ám Vau addigra már el is ment, hogy a dolgai után nézzen. Miú csak nem hagyta békén Vaut, sem aznap, sem másnap. – Ha kaphatnék egy biciklit, nem akarnék már semmi mást soha többé! – fogadkozott Miú, miközben Vau a répát ritkította. – Ha eljuthatnék a Holdra, jobb macska és jobb barát válna belőlem! – ígérte Miú, miközben Vau tüzifát hordott be a konyhába. – Csodálatos lehet a Holdon! Onnan biztos látni az egész Földet, meg ezt a dombot, rajta a mi égszínkék házunkkal! Ha mindezt én is láthatnám, egészen biztos, hogy a világ legeslegboldogabb macskájaként térnék vissza, és azt mondanám neked, hogy a mi házunk a legszebb, és nem vágynék semmire soha többé! – sóhajtozott Miú. Vau azonban tovább folytatta az ablaktömítést, mert a nyár után egykettőre beköszönt az ősz, télen pedig kicsit huzatos volt a ház. Elérkezett a betakarítás ideje. Vau kiásta a krumplit és a répát, leszedte a fáról az almát, és lekvárt készített belőle. Szörpöt főzött be, megőrölte a gabonát, a fölösleges termést pedig eltolta talicskáján a piacra. Miután az utolsó üveg szörpöt is eladta, Vau igen elégedett volt. Olyan sok pénzt keresett, hogy futotta volna belőle egy új talicskára, sőt talán egy új ekére is, amellyel még nagyobb területet tudott volna felszántani. Erre gondolt éppen, amikor meglátta a biciklit. A színe ezüst, akár a Hold hídjáé, a kereke vastag, fekete, a csengője fényesen csillogott, az ára pedig… Annyiba került, mint az eke, és sokkal, de sokkal többe, mint a legjobb talicska! Vau megvette Miúnak a biciklit, maga se tudta igazán, miért, mivel abban természetesen nem hitt, hogy bárki is eljuthatna biciklivel az ezüsthídon át a Holdig. Ennek ellenére hirtelen elhatározással a piacon keresett összes pénzét odaadta a bicikliért, amivel Miú a Holdra akart kerekezni. – Biciklivel a Holdra! Még mit nem! Ez majd jó lecke lesz neki! Nagyot csobban a tóban a makacs macskája! Állandóan csak engem küld fürödni, de most majd ő is megmártózhat! – dünnyögte Vau, miközben hazafelé tolta a kerékpárt. Miú csak úgy sugárzott a boldogságtól, amikor megkapta a biciklit. Kitartóan gyakorolt egy egész hónapon át. Vau a kerti hintából figyelte, ahogy Miú imbolyogva tekert fel-alá az udvaron. Egyszer a pajta falának ment neki, másszor a kötélen száradó ruhákba hajtott bele, majd továbbkarikázva egyenesen a trágyadombon landolt. A legtöbb erőfeszítésbe mégis az került, hogy egyáltalán fel tudjon kapaszkodni a bicikli nyergébe. Többnyire már azelőtt felborult, hogy egyáltalán lenyomhatta volna a pedált. Ám egy hónap múlva Miú már meg tudta kerülni a hintát. – Ma éjjel telihold lesz – jelentette be egy napon. Vau nem felelt, csak bólintott. A kerek Hold sápadtan ragyogott a sötét égen, ezüsthídja hívogatóan csillogott a tavacska víztükrén. Miú biciklije nyergében feszített, fent a dombtetőn, az égszínkék ház előtt. Vau mellette állt, komolyan és ünnepélyesen. – Akkor én most elindulok – szólalt meg Miú. – Leszáguldok a domboldalon, felugratok a hídra, és megállás nélkül tekerek, amíg el nem érek a Holdig. – Én pedig innen integetek neked – ígérte Vau. Miú szótlanul ült a biciklin, s a tavacskát nézte. Az ezüsthíd éppen akkor ragyogott a legfényesebben, nyílegyenes útként ívelt a tó és a Hold között. – De mi lesz, ha nem bír meg a híd? Ha beleesek a tóba? – fogta el Miút a kétség. Vau hallgatott. Hiszen éppen ezt akarta. Ezt várta egy hosszú hónapon át, hogy most végre jót nevethessen a barátján, aki majd pórul jár. – Nem tudok úszni – suttogta Miú. – Nem? – csodálkozott Vau. Ő a vizet ugyan nem szerette, de azért jó úszó volt. – Nem. Úgyhogy mindenképen meg kell próbálnom a hídon maradni – jelentette ki Miú elszántan. Vau hallgatott. Komoran bámult maga elé, miközben Miú az induláshoz készülődött. – Veled jövök – szólalt meg hirtelen. – Miért? – kérdezte meglepetten Miú. – Mert barátok vagyunk – jelentette ki Vau. Ezután mindketten felszálltak a biciklire, és nekilódultak. Miú kormányzott, Vau a csomagtartón ült. Egyre sebesebben gurultak lefelé, a tó fekete víztükre mind jobban közeledett. A Hold ezüsthídja hívogatóan fénylett előttük, akár egy kifutópálya. Amikor leértek a partra, a bicikli hirtelen a levegőbe emelkedett, majd könnyedén siklott az ezüst fénycsíkon a fényesen ragyogó Hold felé. Egyre magasabbra emelkedtek, aztán hirtelen zuhanni kezdtek, és hatalmas csobbanással belepottyantak a tóba, melynek tükrén a fénylő ezüsthíd millió és millió vízcseppre töredezett. A tó felszíne hamarosan ismét tükörsima lett. A mély csöndben két alak bukkant elő a vízből. Vau kihúzta a prüszkölő Miút a partra, a biciklit azonban elnyelte a sötét víz. Miú és Vau visszakapaszkodott a dombtetőre, az égszínkék házhoz. Beültek a hintába, és csak nézték a teliholdat, amely kivételesen szép volt aznap este. – Jó, hogy te is velem jöttél! Máskülönben biztosan megfulladtam volna! – mondta Miú. – Hát igen – bólintott Vau. – Milyen buta is voltam, amikor azt képzeltem, hogy el tudok biciklizni azon a hídon a Holdig! – kesergett Miú. – De az is lehet, hogy ketten túl nehezek voltunk – morfondírozott tovább. – Ha mindkettőnknek lenne saját biciklije, talán sikerülne… – sóhajtotta. Erre Vau elnevette magát.