– Hé, barátom! – szólította meg reggel Akkus az illetőt. – Nem tudnál máshol letelepedni? Világgá szaladnak az állataink a párducaidtól.
– Ne idegeskedj! Megszokják – felelte az ember.
– Jó lenne, ha megerősítenéd azt a ketrecet, mert mindjárt szétesik. Remélem, téged kóstolnak meg először.
– Ne aggódj, szomszéd, ezek teljesen szelídek!
– Adsz nekik enni egyáltalán? – faggatta Akkus.
A férfi végighúzta ostorát a ketrec rácsain, mire az egyik fenevad elordította magát, és mancsával az ostor felé kapkodott. – Esznek eleget, hidd el!
– Ez az ember megőrült – jött vissza Akkus az övéihez.
Csábán délelőtt Altinájt futtatta a homokos vízparton. Csodálatos formában volt a kanca. Néha még rájött a csikókra jellemző bohóság, de a fiú hamar rendreutasította. Egy hónappal ezelőtt az első felülés nem okozott gondot, ugyanis Csábán rengeteget játszott a csikóval kicsi kora óta. A vége felé többször játékosan a hátára nehezedett, mire Altináj eleinte oda-odakapott, de megszokta.
Mikor Csábán először a hátára ült – persze nyereg nélkül, hogy ne essen olyan nagyot –, az volt a gond, hogy Altináj egyensúlya megváltozott, és ez annyira zavarba hozta, hogy meg sem moccant. A fiú türelmesen nógatta, mire megtette első bizonytalan lépéseit. Olyan volt, mint aki akkor tanul járni. Az első nap lépéssel telt. Másnap próbálták az ügetést, majd a vágtát. Aztán felkerült a nyereg. A szárak húzására egyből a kívánt irányba fordult az okos állat, de még rengeteget kellett tanulnia.
Mostanra viszont úgy vágtatott a parti homokon, hogy messzebbről úgy tűnt, mintha repülne.
Csábán az első kápára akasztotta a szárat, felállt a kengyelben, széttárta karját, hagyta, hogy a ló maga válassza meg a sebességét.
– Hej, hej, hej – vijjogott, és a légáramlatokat meglovagló ragadozó madárnak képzelte magát. – Repülj, gyönyörű táltosom! – kiáltotta.
Altináj pedig vágtatott, hiszen élvezte a futást; a vágta volt az élete. Belehalt volna, ha egy másik ló megelőzi.
A köves partszakaszhoz közeledve Csábán megfékezte lovát, a bal szár húzásával megfordította és visszafelé végigvágtatta vele az előbbi szakaszt, aztán újból és újból. Altináj ahelyett, hogy elfáradt volna, egyre gyorsabban futott, pedig már szakadt róla a víz; a nyaka két oldalán a szárak hófehér habot vertek. Fiatal eszével azt gondolta, hogy lehagyhatja a madarakat, a felhőket, a Napot, az egész világot. Csábán ismerte a lova gondolatait, és azon fáradozott, hogy hitében ne törje meg senki.
Halkan dúdolt; a szárakat hosszúra engedte. Hagyta, hogy Altináj kinyújtsa nyakát, lehajtsa fejét és szagolja a homokot. Így baktattak hazafelé. Nagyapja intő szavai jutottak eszébe: „Korai még ezt a lovat versenyeztetni, ki se fejlődött rendesen.” Az apja szavait is felidézte: „Apám, tudom, mit csinálok. Ennek a lónak futnia kell!”
Épp a meredek parti kaptatón kapaszkodtak fel, mikor jurtájuk felé tekintve Álmist pillantotta meg. Pej lován a szekereik között léptetett, talán éppen őt kereste.
És akkor Csábán olyasmit látott, amitől megfagyott ereiben a vér.
Akkus aggodalma a párducketrec miatt nem volt felesleges siránkozás, ugyanis a folytonos rázkódás, csapkodás miatt szétnyílt, és az egyik fenevad kiszabadult. Mivel gyötörte az éhség, egyből valami zsákmány után nézett. A legközelebbi ehető élőlény, akit észrevett: a lóháton ülő Álmis volt. Lelapult, de a következő pillanatban izmai megfeszültek és ugrott. Karmai végighasították a ló hátsó combját. Kalpag a hirtelen fájdalomtól eszeveszett ugrálásba fogott, mintha kínzó fájdalmától akarna szabadulni. Egy csapásra tiszta vér lett minden. Álmis egyensúlyát vesztve kibillent a nyeregből, és elterült a földön. A sebesült állat ordító nyerítéssel elvágtatott, majd jóval odébb reszketve összeesett.
A párducot most már csak a fiú érdekelte, aki felült, de a döbbenettől mozdulni sem tudott. Süvege leesett, így láthatóvá vált felnőttesen borotvált fejbúbja. Nem sírt, nem kiáltott segítségért, hanem a vadállat szemébe nézett, és várta a halált. Tudta, hogy testőrei messze vannak, senki nem segíthet rajta.
Ekkor lépett ki a jurtából Akkus, aki a ló halálüvöltésére lett figyelmes.
A váratlan mozgás egy pillanatra a férfira terelte a párduc figyelmét, de végül úgy ítélte meg, hogy a kisebb ember könnyebb zsákmány lesz. Már be is mérte ugrásához a távolságot. Izmai újból megfeszültek és nekirugaszkodott.
Mikor a párduc Akkusra nézett, a férfi villámgyorsan felkapott Szabolcsu íjai közül egyet a jurta előtt leterített perzsaszőnyegről, és a húrra helyezett egyet a kovácsoltvas hegyű próbanyílvesszőkből. Megfeszítette, de addigra a párduc már a levegőben volt. Mint egy vadászsólyom, úgy repült ki a vessző, és nem tévesztve a röppályát, egyenest a vadállat szívébe csapódott.
A párduc holtan puffant Álmis lába elé.
Akkus ledobta az íjat, és a fiúhoz futott. – Jól vagy, fiú? – kérdezte.
– Jól, köszönöm – pihegett a gyerek.
– Bátor vagy – mondta a férfi.
– Te meg jól lősz – felelt Álmis.
– Arra kérlek, ne mondd senkinek!
– De egynéhányan láttak minket.
– Igen, de te Ücsek fia vagy, és a szavad súlyosabb ezekénél – zárta le a témát Akkus.
Csábán mindent látott, de nem hitt a szemének. „Ez nem lehet az apám, mert ő nem is tud lőni” – gondolta.
Akkus felült a jurta elé kikötött Turul nevű lovára, eloldotta a kötelet, majd felkapta és nyerge elé ültette Álmist, hogy a dzsila jurtájához vigye. Egy darabig vitte, de mégse ment el odáig.
– Tőlem bármit elmondhatsz – oktatta ki a fiút –, de engem nem láttál, nem ismersz!
– Jótett helyébe jót várj! – mondta Álmis.
– Én nem várok semmit! Na menj, és gyógyítsd meg a lovadat!
Álmis még a távolodó férfi után nézett, nem értette az egészet. Most, hogy senki nem látta, kitört rajta a félelem: a keze reszketni kezdett, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Egy vitéznek, főleg a hadvezér fiának keménynek kell lennie, de ő akkor is csak egy tíz év körüli gyermek volt. A következő pillanatban letörölte könnyét, és belépett a vezéri jurta ajtaján.
Mikor Csábán a döglött párduchoz ért, Akkus még nem jött haza. Keszi törzsbeliek vették körül a tetemet, volt, aki a szétnyílt ketrecet vizsgálgatta.
A fiú a beszélgetésből csak egyetlen mondatot szűrt ki, de ez százszor visszacsengett a fülében: „Akkus még mindig a régi.”
„Miért, ki ez az Akkus? – gondolkozott Csábán. – Tíz éve ismerem, ő az apám, egy nomád bő, aki reggeltől estig dolgozik a juhokkal, marhákkal, de főleg a lovakkal, aki utálja a fegyvereket, a harcot. És most kiderül, hogy mégsem ismerem. Létezik egy másik Akkus, aki csak úgy véletlenül, kapásból lelő egy ugró párducot.”
A fiú mindig érezte, hogy valami rejtély lengi körül az apját, de kérdéseire senkitől sem kapott választ. „De talán most – gondolta –, nagyapa biztosan beszélni fog.”
A vásár idején egy jurtában lakott rajta kívül az apja, anyja, húga, nagyapja, nagynénje, nagybátyja és egy unokatestvére, de mikor belépett az ajtón, szerencsére csak a nagyapját találta ott. Keresztbe vetett lábbal ült a félhomályban, és egy madártollat forgatott.
– Már vártalak, Csábán – kezdte az öreg a fiú nem kis döbbenetére.
– Atya, mit jelent, hogy: „Akkus még mindig a régi”? – kérdezte Csábán reszkető hangon. – Tudod, mi történt odakint?
– Tudom – bólintott Boila. – Apád megmentette a dzsila fiának az életét.
(...)
A történet folytatása a Medveszív címmel megjelent kötetben olvasható.
|