Táncoló Pitypang és Ásító Felhő persze rettenetesen kíváncsiak voltak a tiltott mocsárra, ahova csak a felderítő indiánok mehettek be. El is határozták, hogy útra kelnek, és megnézik maguknak titokban a mocsárvilágot. Hátha igazak a legendák a félelmetes mocsári szellemről, akiről az öregek is csak suttogva mertek beszélni a tábortűz mellett.   Egy csípős hajnalon pár szem friss szederrel és néhány makk-pitével felszerelkezve kilopakodtak a sátrukból. A nagy tölgyfánál találkoztak. Nem volt hosszú az út a lápos rétekig, alig ért a napkorong a fák koronája fölé, az indiángyerekek már tudták, közelednek: – Te is érzed ezt a rettentő bűzt? – kérdezte Ásító Felhő. – Igen. Ez a mocsárban rothadó növények szaga – bólintott Táncoló Pitypang, és megkapaszkodott egy vaskos gyökérben –, Szédítő Füst mesélt erről, és meg is mutatta. Egy üvegcsében van neki mocsáriszapja, annak pont ilyen szaga volt. – És azon gondolkodtál már, hogy fogunk tudni átkelni a mocsáron? Ebben a bűzös lében én bizony nem szívesen úsznék… – fordult Táncoló Pitypanghoz Ásító Felhő, mikor az első nagyobb pocsolyákhoz értek. – Persze – mondta Táncoló Pitypang, és letérdelt a pocsolya mellé. – Nézd, hemzsegnek benne a szúnyoglárvák! – rikkantotta, és már nyúlt is bele a sáros vízbe, és kivett egy jókora maréknyi lárvát. – Ez meg mire jó? – csodálkozott Ásító Felhő. De mire kimondta, a közeli zsombék mögül jól megtermett varangy toccsant eléjük az ázott fűszálak közé. Táncoló Pitypang a varangy felé nyújtotta a markában tartott szúnyoglárvákat. A varangy kinyújtotta ragacsos nyelvét, és mielőtt az indiángyerekek megmukkanhattak volna, kinyalta a lárvákat Táncoló Pitypang markából. Ásító Felhő fintorogva nézte, ahogy barátja a derékig érő sárban a varangyhoz evickél, majd a hátára mászik. Nagy levegőt vett, majd ő is elindult, és felpattant a béka hátárá. Máris nyaktörő sebességgel száguldottak a mocsár közepe felé a varangy nyakába kapaszkodva. Nem volt könnyű a hatalmasakat szökkenő béka síkos hátán megmaradni, de Táncoló Pitypang olyan erősen kapaszkodott, ahogy csak tudott. Igyekezett kitérni az arcába vágó éles fűszálak elől, de tudta, nem sokáig fogja  bírni ezt az utazást. Az egyik ugrás után ijedten érezte, hogy Ásító Felhő hátrébb csúszik a varangy hátán.  – Ásító Felhő! Kapaszkodj! – nyúlt hátra a lány kezéért. De az indiánlány az iszapba pottyant. Táncoló Pitypang hiába rángatta a béka bőrét, az csak száguldott tovább. A mocsárban hamar elhalt barátja kétségbeesett hahózása. Elvesztette őt szem elől. Le kellett ereszkednie a száguldó békáról. Egy szárazabb folt felett elengedte lábával a vágtató állatot. Nagy levegőt vett, behunyta a szemét és egy jókora bukfenccel kikötött a földön. A terhétől megszabadult béka két óriási ugrással eltűnt a zsombékok között. A kis indián megmozgatta sajgó tagjait, majd körülnézett. A felszálló, bűzös párától alig látott, köhögés fojtogatta. Merre induljon? Hol keresse Ásító Felhőt? Az egyik nagyranőtt fűcsomó mögül egyszer csak halk hápogást hallott.  Ahogy közelebb lopózott, egy csapat vadkacsa-fiókát pillantott meg az egyik közeli pocsolya vizén. Anyjuk mögött úsztak sorban, de hirtelen hangos csattogással csapkodni kezdtek a szárnyukkal, és bukdácsolva a levegőbe emelkedtek. Az indiángyerek körülnézett, mi ijeszthette el a kacsákat, és ekkor ő is meghallotta a szörnyűséges hangot. Valami hatalmas cuppogással, tocsogással közeledett a lengedező fűszálak között. Lassan odafordult, és meglátta a mesebeli mocsári rémet: majdnem akkora volt, mint ő maga. Undorító, formátlan testét iszap borította, és mindenhol békalencse és hínár lógott rajta. Szégyen, nem szégyen, Táncoló Pitypangnak bizony az inába szállt a bátorsága, sarkon fordult, és szaladni kezdett abba az irányba, amerre a biztonságot adó erdőt sejtette. Futott, ahogy a lába bírta, de a térdig érő iszapban csak lassan tudott haladni. A növények a lábára csavarodtak, a posvány ezer ujjával rántotta vissza, és egyre nehezebben tudott egyik fűcsomótól a másikig vergődni. Ahányszor csak hátrafordult, a szörny mindig ott volt a nyomában, egyre közelebbről hallotta a lihegését, gyomorforgató szaga csavarta az indiángyerek orrát. Mi van, ha Ásító Felhőt is megtalálja?, villant belé.  Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elérte az erdő szélét. Most, hogy végre szilárd talajt érzett a lába alatt, előrántotta akáctövisből készült kését, és szembefordult üldözőjével. – Most véged! – kiáltotta Táncoló Pitypang, és végső elszántsággal a szélső nádszálak közül éppen kibukkanó mocsári rémre vetette magát – Ásító Felhőt nem kaphatod el! – sziszegte az indiángyerek a foga között. De… mi ez? A rém mintha kinevetné… és a hangja is furcsán ismerősnek tűnik… A rém oldalt vetődött, gurult a nevetéstől. Visszafordult a legszélső pocsolyához, letérdelt a partján, iszapos kezeit a vízbe dugta, és dörzsölni kezdte magát. De hiszen ez… – Ásító Felhő! – kapott a fejéhez Táncoló Pitypang. – De jó, hogy megtaláltál! Ahogy a szörnyeteget borító sárréteg egyre vékonyabb lett, Táncoló Pitypang már a hasát fogta nevettében. Hát persze, amikor Ásító Felhő lepottyant a varangy hátáról, a ragacsos iszap beborította az egész testét, abba pedig rengeteg vízinövény tapadt bele. – Te sem nézel ám ki jobban – kacagott az indiánlány. Táncoló Pitypang belenézett a pocsolyába, és egy víziszörny nézett vissza rá.  A két indiángyerek egész úton hazafelé kacagott a mocsári rémmel esett kalandon. A nap vörös tányérja nem érte még el a nyugati hegy gerincét, mikor a két éhes és fáradt kis indián hazaért a manik falujába. Vacsora után kiültek a házuk elé teázni, és a sűrűsödő csendben hallgatták a nagy útra készülődő vadkacsák hápogását.   vissza a sorozathoz